Ha nem tekintünk mindenkit érdemesnek a politikai nagykorúságra, nem a választási rendszer matematikailag konstruált modelljének integritása sérül, hanem a szabad és egyenlő méltóságú polgárok közösségének alapvető alkotmányos tétele – POZSÁR-SZENTMIKLÓSY ZOLTÁN, a Magyar Helsinki Bizottság munkatársa szerint ez túl nagy ár.

A modern, demokratikus alkotmányok alapvetése, hogy az államot szabad és egyenlő méltóságú polgárok közössége hozza létre. Ez indokolja egyrészt, hogy egy alkotmánynak garanciákat kell biztosítania a polgárok szabadságjogainak védelmére, másrészt a közhatalom gyakorlásával szemben megfelelő korlátokat kell állítania. A polgárok ritkán vesznek részt közvetlenül az alkotmányozásban, az erre felhatalmazással bíró alkotmányozó testületek azonban kétségkívül az ő nevükben állapítják meg a közösség együttélése szempontjából alapvető fontosságú szabályokat. E szabályokkal, az alkotmány normatív rendelkezéseivel szemben tartalmi követelmények is megfogalmazhatók: a népszuverenitás, a jogállamiság, a hatalommegosztás elvének érvényesítése és az alapvető jogok védelme teszi az alkotmány szabályait tartalmi értelemben is alkotmányossá – jelentős részben abból kifolyólag, hogy ezek figyelmen kívül hagyása viszonylagossá tenné a szabad és egyenlő méltóságú polgárok nevében történő alkotmányozást és közhatalom-gyakorlást.

A polgárok egyik legfontosabb joga, hogy maguk választhatják meg képviselőiket, akik nevükben eljárva megalkotják az alkotmányos szabályokat és meghatározott időszakban gyakorolják a közhatalmat. Ha komolyan gondoljuk, hogy az államot szabad és egyenlő méltóságú polgárok közössége hozza létre, akkor valamennyi polgár számára lehetőséget kell biztosítani arra, hogy választójogát gyakorolja. Minden olyan szabály, amely az alkotmányozó vagy a törvényhozó által – akármilyen többség nevében – e jogot korlátozza, megválaszolhatatlan igazolási problémát vet fel: ilyen esetben ugyanis a közhatalmat gyakorló szervek azok jogait csorbítják, akiktől maguk eredeztetik saját felhatalmazásukat.

Fontos kérdés, hogy pontosan meghatározható-e, kik alkotják ezt a közösséget. Ha abból a tételből indulunk ki, hogy elsősorban egymással viszonylag szoros kapcsolatban álló személyekről lehet szó (közös lakóhelyük, vagy közös társadalmi viszonyaik következtében), akkor minden bizonnyal közel járunk a helyes megközelítéshez. A modern, demokratikus államok alapvetése, hogy e személyek mindegyike szabad akaratából tartozik a közösséghez, és a többiekkel egyenlő méltósággal rendelkezik – így a közösség tagjai között nem tehető különbség aszerint, hogy milyen a társadalmi, gazdasági, családi helyzetük, vagy egyébként milyen érdemekkel bírnak. Hasonlóan ellentétes a közösség tagjai szabadságának és egyenlő méltóságának követelményével, ha a közhatalom gyakorlói a polgárok képességei alapján tesznek különbséget köztük. A közügyekben való döntéshozatal joga a közösség valamennyi tagját megilleti – minden esetben, amikor valamilyen szempont alapján a közhatalmat gyakorló szervek elzárják a részvétel lehetőségét a polgárok egy meghatározott csoportja elől, úgy valójában az a megközelítés kap szabad utat, amely személyüket nem tekinti a társadalom többségéhez képest egyenlő értékűnek. Ha egy alkotmány ennek lehetőségét rögzíti, úgy a szabály formálisan jogszerű lehet, de semmiképpen nem állja ki a normatív igazolás próbáját.

A politikai nagykorúság a belátási képesség vélelmén alapul, amelyet a politikai közösség minden nagykorú polgára a magáénak mondhat. Azok az egyedi döntések, amelyek során adott esetben garanciákkal övezett eljárásban bíróságok „mérik meg” a belátási képességet, szükségszerűen viszonylagos eredményre vezetnek. Semmilyen esetben nem állítható teljes bizonyossággal, hogy az adott személy valóban élni is kíván választójogával, mint ahogyan az sem, hogy a lehetséges alternatívákat és döntésének következményeit kevésbé tudja mérlegelni, mint bármelyik polgártársa – az azonban biztosan állítható, hogy egy, a politikai közösségből kizáró, stigmatizáló döntés következményeként csorbát szenved egyenlő emberi méltóságuk. Nem a választási rendszer matematikailag konstruált modelljének integritása sérül tehát abban az esetben, ha társaiktól eltérő képességekkel rendelkező polgárok élnek választójogukkal, hanem a szabad és egyenlő méltóságú polgárok közösségének alapvető alkotmányos tétele akkor, ha nem tekintünk mindenkit érdemesnek a politikai nagykorúságra – ez pedig túl nagy árnak bizonyul. Sokkal többet veszítünk az egyenlő méltóság sérelmével, mint amennyit esetleg nyerünk azzal, hogy – választási rendszerünk integritásának illúziójától vezérelve – kétséges kimenetelű eljárásokban vizsgáljuk polgártársaink politikai nagykorúságát.

A Társaság a Szabadságjogokért és a Political Capital által a témában kezdeményezett vita korábbi írásai:

Verdes Tamás – Alaptörvény-módosításra kötelez az ENSZ

Filippov Gábor – Jogfogyaték