A fogyatékkal élők választójogával kapcsolatos – a Társaság a Szabadságjogokért és a Political Capital által kezdeményezett – vitában FILIPPOV GÁBOR, a Magyar Progresszív Intézet politikai elemzője a különböző cenzusok fokozatos leépülésének történeti kontextusába helyezi az ENSZ-egyezménnyel már ma is összeegyeztethetetlen korlátozást, mégsem számít a helyzet belátható időn belüli rendezésére. Hiányzik ugyanis az azt kikényszeríteni képes kritikus választói igény.

Az Alaptörvénynek, illetve a választási eljárásról szóló törvénynek a választójogból való kizárás lehetőségére vonatkozó passzusai (Alaptörvény XXIII. cikk (6) bekezdés; Ve. törvény 13/A. §) egyértelműen sértik az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményének 29. cikkét. A probléma jogi dimenziója világos és bajosan lenne vitatható: a strasbourgi emberi jogi bíróság, az ENSZ fogyatékosügyi bizottsága és Emberi Jogi Főbiztossága, a Velencei Bizottság és számos további nemzetközi szervezet több ízben is elmarasztalta Magyarországot ebben a kérdésben. Hazai pártkommünikékből ismert fordulattal élve: a magyar jogalkotónak „papírja van róla” (nem is egy), hogy a normaszegő szabályozás fenntartásával folytatólagosan megsérti a 2007-ben általa is ratifikált konvenciót.

Valószínűleg a kormány is belátta, hogy a vitának sem racionális alapja, sem értelme nincs: ez lehet a magyarázata annak, hogy sem a vonatkozó (egyéni jogsérelmek orvoslására indított) nemzetközi bírósági eljárások során, sem pedig az elmarasztalásokra reflektáló nyilatkozataiban nem kísérel meg vitába bonyolódni, érveket felsorakoztatni az ellentmondás feloldása érdekében. Ehelyett – az előzetes regisztráció intézményét védelmező stratégiájához hasonlóan – rendre megelégedett annak szimpla deklarálásával, hogy az inkriminált szabályozás teljes összhangban áll a vonatozó nemzetközi kötelezettségvállalásokkal. A probléma csak az: attól, hogy jobb híján újra és újra elmondja, hogy a fogyatékkal élők választójogának korlátozása nem ellenkezik a fogyatékkal élők választójogának korlátozására vonatkozó tilalommal, az még nem lesz igaz.

A kérdésről folytatott mindenfajta vita tehát legfeljebb elméleti lehet. Annak rögzítése mellett, hogy az Országgyűlés által 2007-ben ellenszavazat nélkül (tehát a jelenlegi kormánypártok által is) megerősített kötelezettségvállalás egyértelmű konzekvenciákkal jár, persze eljátszhatunk a gondolattal: helyeselhető-e, ha a választójog általánossága gondnokság alá helyezett polgártársainkra is visszavonhatatlanul kiterjed.

A korlátozások bizonyos mértéke persze nem feltétlenül összeegyeztethetetlen a választójog általánosságának elvével. Vélhetően kevesen vitatnák például, hogy az óvodáskorú gyermekeket vagy a súlyos bűncselekmény elkövetéséért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt személyeket a törvényhozó joggal zárja ki a választójogból. Erre, vagyis a szükségszerű korlátozásoknak a minden általános választójogot garantáló demokráciában elfogadhatatlan (műveltségi, vagyoni, nemi stb.) cenzustól való megkülönböztetésére alkalmazza a jog a természetes kizáró ok fogalmát. Csakhogy a terminus pontos tartalma és az azt az állampolgári jogegyenlőséget sértő cenzustól elválasztó határ távolról sem annyira magától értetődő, mint amennyire a szókapcsolat első tagja sugallná.

A probléma jól illusztrálható a nők választójoga körül zajlott 19–20. századi vitával, amelyben az ellenzők egyéb megfontolások mellett szintén a nőknek a „természetből fakadó”, a férfiakétól eltérőnek feltételezett szellemi és testi adottságaira hivatkoztak. Az érvek között nemcsak a nők alacsonyabbnak tartott szellemi színvonala szerepelt (ez már a századfordulón, a nőoktatás fokozatos elterjedésének idejében is feltűnően anakronisztikusnak számított), hanem az is, hogy nem feltételezhető elégségesen megfontolt és felelősségteljes döntés olyan választópolgároktól, akik biológiai működésükből eredően havonta legalább egyszer szélsőséges, tisztánlátásukat akadályozó hangulatingadozásoknak vannak kitéve. A két kor axiómái közötti kontrasztot, a jogi és politikai gondolkodás történeti flexibilitását jól érzékelhetjük, ha belegondolunk, milyen következményekkel kellene szembenéznie annak, aki ma ilyen, egykor nagyon is sokak által osztott véleménynek adna hangot nyilvánosan. Pár évtized múlva valószínűleg hasonlóan abszurdnak fogjuk tekinteni a gondnokság alá helyezett polgárok választójogból való kizárását támogató érveket. Egyelőre azonban igencsak távol állunk ettől.

Az itt tárgyalt korlátozás mellett felhozható érvek közül a leginkább kézenfekvőnek tűnő, így leggyakrabban hangoztatott megfontolás, hogy a demokratikus döntéshozatalban történő részvétel racionális tevékenység, amely elengedhetetlenül megköveteli bizonyos képességek elégséges birtoklását: a készséget érvek és ellenérvek mérlegelésére, politikai és gazdasági alapfogalmak, folyamatok megértésére, átlátására. Egyrészt a cselekvésükben vagy belátásukban korlátozott állampolgárokról természetesen semmi okunk sincs azt feltételezni, hogy úgy általában, kollektíven ne rendelkeznének ezekkel a képességekkel: a bíróság a legkülönbözőbb élethelyzetben és mentális állapotban lévő személyeket helyezhet gondnokság alá, és bizony tudunk olyanokról, akik jóval alaposabban tájékozódnak polgártársaik zöménél, és politikai aktivitásuk is sokszorosan intenzívebb.

Másrészt érdemes rámutatni, hogy a fenti argumentáció mögött a demokrácia gyakorlati működésének alapvetően életszerűtlen értelmezése húzódik meg. Egy ideális, „tankönyvi” demokráciában a választók valóban kizárólag racionális alapon, „az agyukkal” szavaznának, a mindennapi tapasztalat azonban egészen más. Nemcsak a politikai tudatlanság jelenségéről van szó, bár arról sem szabad megfeledkeznünk, amikor valaki a gondnokság alá helyezettek választójoga ellen érvel: a funkcionális analfabéták számos alkalommal kimutatott elképesztően magas arányáról, vagy arról, hogy a felmérések szerint a választók megdöbbentően csekély hányada tudja megnevezni bármelyik fontos közjogi méltóságot, vagy akár saját egyéni képviselőjét (és akkor komplexebb szakpolitikai összefüggésekről még nem beszéltünk). Emellett azt se feledjük, hogy a legtudatosabb választó döntéseit, pártválasztását is sokkal több nem racionális motiváció befolyásolja, mint azt hinnénk vagy hinni szeretnénk. Családi „poggyászunk”, személyes előítéleteink sora, a politikusok megjelenése, bizonyos jelszavakra, témákra vagy politikai ellenségképekre való öntudatlan fogékonyságunk mértéke. A szavazói magatartást kutatók körében ismert magyarázó kategória a „nyakkendőszavazás”, amely épp ezt a jelenséget hivatott leírni: a választók, mivel sem idejük, sem lehetőségük nincs minden társadalmi problémát kellő alapossággal átlátni, gyakran esetleges benyomások, felületes percepciók alapján döntenek politikai szimpátiáikról, pártpreferenciájukról. Ha a politika kizárólag a „kemény tényekről” szólna, a politikusok megjelenésével, karakterük felépítésével, vizuális szimbólumokkal, tudatküszöb alatti impulzusokkal operáló kampányszakemberek hada válna munkanélkülivé – ami persze önmagában nem is lenne olyan nagy baj. Mindezek ellenére kevesen szeretnénk olyan demokráciában élni, amelyben a bíróság határoz arról (ráadásul a gondnokság alá helyezési eljáráshoz hasonlóan homályos kritériumok alapján), hogy kellőképpen érettek vagyunk-e a választójog gyakorlásához.

Mindenesetre attól tartok, nincs sok okunk optimistának lenni az ügyben. Már azok, akiket egyáltalán érdekel – tenném hozzá, hiszen épp ez a kitétel az, amely az optimizmust elsősorban korlátozza. Hogy bár a legfontosabb demokratikus alapjog durva sérelméről beszélünk, az érintettektől és közvetlen hozzátartozóik egy részétől eltekintve a dolog nem sokakat érdekel különösebben. A kormány éppen emiatt nem érezheti magát lépéskényszerben. Sokakkal ellentétben nem gondolom, hogy direkt rosszindulatról, a fogyatékkal élőkkel szembeni ellenszenvről beszélhetünk a döntéshozó részéről; sokkal inkább a magyar kormányzati politikára ciklusokon átívelő kényelemszeretetről. A fogyatékossággal élők választójogának rendezése nem kecsegtet közvetlen politikai haszonnal, miközben nem tudni, hogy a jogkiterjesztésnek minden polgár egyformán örülne-e. Kétségtelen, hogy (akárcsak 2010 előtt, az egyéni választókerületek aránytalansága vagy a kisebbségek parlamenti képviseletének megoldatlansága esetében) a leginkább kockázatkerülő magatartás úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak. Az pedig, hogy a jogalkotó így érzi, hogy a legkiszolgáltatottabb társadalmi csoport jogfosztottságát hivatásos jogvédők érdektelen szívfájdalmaként szőnyeg alá söpörheti, nem kis részben a választójoggal már rendelkezők felelőssége.

Kép forrása: United States Department Of Labor („Bármiféle igazságtalanság minden igazságra fenyegetést jelent”)