Kampányszámla nem lesz, hirdetéskorlátozás igen. Nem először fog ki a „francia modell” a Fideszen, RÓNA DÁNIEL politológus az új kampányszabályozás várható hatásait elemzi.

„A mennyország az, ahol az angolok a rendőrök, 

a franciák a szakácsok, a németek a technikusok, 

az olaszok a szeretők és az egészet a svájciak szervezik.

A pokol, ahol a németek a rendőrök, 

az angolok a szakácsok, a franciák a technikusok,

a svájciak a szeretők és az egészet az olaszok szervezik.”

A Fidesz européer döntéshozói olyan választási rendszert alkottak meg, amelyet az egyéni választókerületek dominálnak a brit, egyfordulós, relatív többségi elvvel, „amerikai” módra bevezették az előzetes, aktív, folyamatos regisztrációt, a kampányfinisben lengyel és olasz példa szerint tiltják be a közvélemény-kutatások nyilvánosságra hozatalát, és nem utolsósorban francia mintára hivatkozva alakítják ki a kampányidőszakban a politikai hirdetések szabályozását. A francia példára való hivatkozás azonban épp annyira üres és alaptalan, mint amennyire a regisztrációt menteni hivatott amerikai volt.

A francia rendszer szigorú szabályozása kétségkívül mutat rokon elemeket a Fidesz javaslatával: a rádióban és a televízióban – a kampányidőszak alatt – nem lehet fizetett politikai hirdetést megjelentetni, „cserébe” viszont a közszolgálati rádió- és televízióadókon minden jelöltet – egyenlően szétosztott – fix műsoridő illet meg. Csakhogy ott a hirdetési korlátozások, az átláthatóság erősítése és az állami támogatás növelése kéz a kézben jár, hogy visszaszorítsa az oligarchák befolyását (noha ott sem működik tökéletesen a rendszer).Látni kell azonban, hogy a korlátozások a másik két komponens nélkül nem érhetik el a kívánt hatást, így értelmetlenül szűkítik a kampányt és annak információtartalmát.

Franciaországban először is a kampányidőszakban egy személynek 4600 eurónál többel nem lehet támogatni a pártokat, és eleve csak magánszemélyek adományozhatnak: vállalatok, szakszervezetek és érdekcsoportok ki vannak zárva. A magánadományok súlyát jelentős állami szerepvállalással csökkentik, az 5% feletti elnökjelöltek kiadásainak a felét megtéríti a költségvetés. Az összes kampánykiadás az elnökválasztásnál nem haladhatja meg a 16 millió eurót (a második fordulóval együtt pedig a 21 milliót). Noha kiadási plafon már Magyarországon is régóta létezik, a különbség az, hogy Franciaországban ezt be is tartják. A jelentős állami forrásokat csak az veheti igénybe, akinek a kampányszámláját az erre hivatott bizottság (CNCCFP) jóváhagyta. Ezt a szervet kizárólag azért hívták életre, hogy a pártok kampányszámláját felügyelje. Tagjait nem a pártok, hanem a Legfelsőbb Bíróság és az Állam Számvevőszék nevezi ki, 5 évre (vesd össze a fideszes pártkatonákkal feltöltött Nemzeti Választási Bizottsággal, amely jogorvoslati fórumként is funkcionál majd). A pártok kampányszámlája nyílt, minden 150 euró feletti adományt csekken vagy online átutalással kell kifizetni, természetesen feltüntetve az adományozó kilétét. Ráadásul a pártoknak meg kell nevezni egy személyt, aki jogilag is felelős a kampányszámla törvényességéért. Ha a CNCCFP megállapítja a szabályok megsértését, börtönbüntetéssel is sújtható a felelős – és az is, aki közreműködött a törvénytelenségben, például az illegális adományozó.

Ezeknél az elemeknél már nem követi a francia példát a Vas Imre által jegyzett kapcsolódó módosító, ahogy az indítvány másik nemzetközi hivatkozása, a GRECO (Európa Tanács Korrupció Elleni Államok Csoportja) is csak egy, önkényesen kiválasztott pontban számított követendő példának; a nyílt kampányszámla intézményét előíró ajánlására „elfelejtett” hivatkozni a beterjesztő, ami persze nem véletlen. A Transparency International kezdeményezésére indult többpárti tárgyalások többször is a Fidesz ellenállásán bicsaklottak meg, de mi sem bizonyítja jobban az átláthatóságban nyújtott elkötelezettség hiányát, hogy a korrupcióellenes szervezet ajánlásaira épülő LMP-s törvényjavaslat parlamenti napirendre vételét 8 alkalommal szavazták le a kormánypárti képviselők. Ehhez képest elenyésző jelentőségű (noha kétségtelen előrelépés), hogy a nyomtatott sajtótermékek árajánlatait az ÁSZ-on keresztül hoznák nyilvánosságra. Ami pedig az állami szerepvállalást illeti: Orbán Viktor már régóta lebegteti a pártok állami támogatásának megvonását vagy legalábbis radikális csökkentését, amivel végleg az oligarchák karjaiba hajtaná a pártokat.

Ahol a Fidesz a legjobban áll, az az óriásplakátok terepe, hisz a hirdetési felületek nagy része Simicska Lajos kezén van (erről az indítványt benyújtó Vas Imre saját állítása szerint nem tud). Ezen a területen semmilyen érdemi korlátozást és állami felügyeletet nem vezet be az indítvány – pedig Franciaországban a plakáthelyeket az állam osztja szét a jelöltek között, az egyenlőségre törekedve.

Ott persze követi a francia példát a Fidesz, ahol a legerősebb konkurenciával kell szembenéznie: az interneten nem lehet fizetett politikai hirdetést közzétenni. Az online fizetett hirdetések korlátozására nehéz más nemzetközi példát találni (a Google a „ban on online political advertising” keresőszavakra egyből a Fideszt adta ki). Ahogy a Mandiner írta, nem a teljes magyar netről tiltják ki a hirdetéseket, hanem csak a hírportálokról, de hogy mi számít internetes sajtóterméknek és hírportálnak, az korántsem egyértelmű.

Ennél is rejtélyesebb azonban számomra, hogy mi számít választási gyűlésnek. Azt ugyanis kampányidőszakon kívül (tehát a választás előtti 50 nap előtt) nem lehet tartani. Már önmagában is furcsa, hogy a regisztrációs időszak előbb kezdődik, mint a hivatalos kampány, de az majd még furcsább lesz, amikor a Nemzeti Választási Bizottság eldönti, hogy 2013. október 23-án a Fidesz, a Jobbik és az Együtt 2014 tüntetése közül melyik minősül választási gyűlésnek.

(Kép forrása: sidschwab.blogspot.hu)