„Hajlunk arra, hogy figyelmetlenségből elkövetett mulasztásként tekintsünk a kifogásolt problémákra” – ellenpontozza FILIPPOV GÁBOR, a Magyar Progresszív Intézet politikai elemzője Verdes Tamás interpretációját, aki cinikusnak tartja a fogyatékkal élőkre vonatkozó új választási eljárási szabályokat.

„Az utolsó pillanatig reménykedünk benne, hogy a jogalkotó a bírálatok hatására elvégzi a megfelelő módosításokat. Ezzel elkerülhetné a vakok és gyengén látók (és rajtuk kívül számos további fogyatékkal élő magyar polgár) jogsérelmének újfajta intézményesülését.” – fejezi ki optimizmusát Filippov Gábor politikai elemző

2012. szeptember 18-án, a választási eljárásról szóló törvénytervezet benyújtásának napján a Magyar Progresszív Intézet gyorselemzésben értékelte a régóta várt szöveget. A tervezetet vegyes érzelmekkel fogadtuk, mivel abban – a régóta beharangozott, a szakma nagy része által aggályosnak, ráadásul teljességgel feleslegesnek tartott előzetes választási regisztráció szabályozása mellett – kifejezetten előremutatónak tűnő újdonságok is szerepeltek. Ez utóbbiak közé soroltuk például az ajánlószelvények és a kampánycsend kiiktatását a rendszerből, azzal a megszorítással, hogy előbbiek helyett talán korrektebb, kevésbé manipulatív lépésnek tűnt volna például a kaució bevezetése (ehelyett, mint ismert, az egységes jobboldal szempontjából kedvezőbb, míg az amúgy is fragmentált baloldalt várhatóan tovább aprózó, gyakorlatilag végtelen számú jelölt indulását lehetővé tevő megoldás került a törvénytervezetbe). A fenti példákon kívül külön is említést tettünk egy további, intézetünk által is évek óta szorgalmazott reformról: a vakok és gyengén látók választójogi egyenlőségének régóta esedékes megoldásáról. Miről is van szó?

Mint azt már 2010-ben, majd egy évvel később is megírtuk, a választási eljárásról szóló, jelenleg még hatályos 1997. évi C. törvény (Ve.) részletszabályozásainak hiányosságai olyan demokratikus defektust okoztak, amelynek következtében több tízezer választópolgár jogai sérültek az egyenlő és titkos választójog gyakorlásával összefüggésben. A probléma alapvetően két részből áll. Az első a választási kampány során releváns információkhoz való egyenlő hozzáférés kérdését érinti. A szabályozás mindeddig egészen egyszerűen nem volt tekintettel a látásukban korlátozott választópolgárokra (egyébként a hallássérültekhez hasonlóan); a pártok és jelöltek kampányüzeneteik célba juttatásakor ennek megfelelően szóróanyagaikat, illetve internetes megjelenéseiket nem tettek elérhetővé olyan, hazánkban is jól ismert és másutt már bejáratott eszközökkel, mint a Braille-írásos szórólapok célzott postázása vagy a weblapok vizuális akadálymentesítése. De, míg ezt az esélyhátrányt kellő találékonysággal (nem vizuális információforrások fokozottabb igénybevételével) akár – legalább részlegesen – egyedül is le lehet küzdeni, a látásukban korlátozott választók elkerülhetetlenül külső segítségre voltak utalva a szavazáshoz nélkülözhetetlen választási értesítő elolvasásában. Ezek a problémák még „csak” az esélyegyenlőséget érintették, a választási eljárási szabályozásnak a vak, illetve gyengén látó polgártársaink szavazására vonatkozó pontjai azonban ennél is súlyosabb jogsérelmet okoztak.

A Ve. szerint ugyanis „Az a választópolgár, aki nem tud olvasni, illetőleg akit testi fogyatékossága vagy egyéb ok akadályoz a szavazásban, más választópolgár – ennek hiányában a szavazatszámláló bizottság két tagjának együttes – segítségét igénybe veheti”. Vagyis a látásukban korlátozott választóknak eddig egészen egyszerűen nem volt lehetőségük arra, hogy – a látókhoz hasonlóan – „a szavazófülke magányában” nyilváníthassák ki választói akaratukat. A külső segítségre való rászorultság nemcsak a szavazás titkosságát sértette (márpedig tudjuk, hogy Magyarországon sokaknál hagyományosan érzékeny magánügynek számít a pártpreferencia), de lehetőséget biztosított a látássérültek szavazatával való visszaélésre is. Hiszen ki garantálhatta e választóknak, hogy segítőjük vagy segítőik minden kétséget kizáróan oda húzzák be az ikszet, ahová kell?

Ezek a visszásságok, amint arra az érintett érdekképviseletek és jogvédők mellett az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is több ízben felhívta a figyelmet, nemcsak az Alkotmányt sértették súlyosan, de számos, Magyarország által is ratifikált nemzetközi szerződést is, nem mellesleg pedig morális és demokratikus szempontból is tarthatatlanok voltak. Ezen a helyzeten fog változtatni a választási eljárásról szóló új törvény. Röviden összefoglalva: a tervezet egyrészt lehetővé tenné, hogy a látássérült választók Braille-írásos választási értesítő megküldését igényelhessék, másrészt hogy Braille-írásos szavazósablon segítségével, egyedül adhassák le szavazatukat (a szavazatszámláló bizottság tagjai eszerint csupán annyit tennének, hogy előzetesen a sablonba helyeznék a szavazólapot).

Ezt önmagában továbbra is méltánylandó és támogatásra igencsak méltó változtatásnak tartjuk. Az örömbe azonban – akárcsak az ajánlási rendszer átalakítása kapcsán – itt is üröm vegyül, méghozzá nem is kevés. Amint ugyanis Verdes Tamás nemrégiben megjelent írásában éles szemmel felhívta rá a figyelmet: amit a jogalkotó az egyik kezével adna, a jelen állás szerint a másikkal rögtön vissza is venné. A jogvesztő hatályú határidőhöz kötött előzetes választási regisztráció szabályozása ugyanis nem tartalmaz olyan külön szabályokat, amelyek – a választójog gyakorlásához hasonlóan – lehetővé tennék a szóban forgó szavazói csoport megfelelő tájékozódását. Vagyis a tervezet nem írná elő, hogy a regisztrációhoz szükséges értesítőket szükség esetén Braille-írással postázzák, arról nem is beszélve, hogy a feliratkozásnak még az összes többi állampolgár számára is nehézkes folyamata halmozottan megkeseríti majd a vakok és gyengén látók életét, akik szükségképpen mindig jóval több akadállyal szembesülnek a bürokratikus ügyintézés során.

Mindez teljes joggal háborítja fel Verdes Tamást, aki szerint a törvénytervezet jelenlegi formájában „hallatlan cinizmusról” tesz tanúbizonyságot. A magunk részéről – ismerve a jogalkotásnak a 2010-es parlamenti rohammunka óta erősen és tartósan amortizálódott minőségét, illetve megszokottá vált előkészítetlenségét – inkább hajlunk arra, hogy figyelmetlenségből elkövetett mulasztásként tekintsünk a kifogásolt problémákra. Az könnyen belátható, hogy az előzetes regisztrációval a kormány elsősorban saját elkötelezett támogatói szavazatainak súlyát szeretné növelni, illetve az el nem kötelezett, a rendszerben komoly bizonytalansági tényezőt jelentő több mint négymillió választó jelentette bizonytalansági faktort csökkenteni. A regisztrációs kényszer ráadásul azok közül is sokakat távol tarthat majd a szavazóhelyiségektől, akik éppenséggel nem a kormány gazdaság-, adó- és társadalompolitikájának nyertesei (elszegényedett, gyenge infrastruktúrájú kistérségek alacsony mobilitású, kiváltképp roma lakói). Azt azonban kevésbé hisszük, hogy a jogkorlátozó akciónak kifejezetten direkt célpontjai lennének a vakok és gyengén látók, akiknek esetlegesen egységes vagy dominánsan egyirányú pártpreferenciáira vonatkozóan semmiféle empirikus adat nem áll rendelkezésünkre, és valószínűleg a kormánypártokéra sem. Ennek alapján vállaljuk a naivitás gyanúját, és az utolsó pillanatig reménykedünk benne, hogy a jogalkotó a bírálatok hatására elvégzi a megfelelő módosításokat. Ezzel elkerülhetné a vakok és gyengén látók (és rajtuk kívül számos további fogyatékkal élő magyar polgár) jogsérelmének újfajta intézményesülését – igaz, magával az előzetes regisztrációval kapcsolatban eddig felmerült számtalan kérdésre még így sem adna választ.

Jól látható ugyanis – a fogyatékkal élők helyzete a sokadik példa a sorban –, hogy ez az intézmény, miközben kormányoldalon egyre abszurdabb próbálkozásokat láthatunk a döntés igazolására, jóval több aggályt vet fel, mint azt elsőre láttuk. Alkotmányosat – amennyiben a lépés mögött a választók közötti, a választójog általánosságát és egyenlőségét aláásó intézményes különbségtétel szándéka gyanítható. Demokratikusat – amennyiben, míg a demokratikus társadalmakban világszerte az állampolgári részvétel minél szélesebb körű kiterjesztésére jelenti az egyik legfontosabb célt, hazánkban a jogalkotó a részvétel jelentős mértékű szűkítésére tesz nagy energiákat felőrlő és saját táborában is népszerűtlen lépéseket. Racionálisat – amennyiben nemhogy „regisztrációs kényszerről” nem beszélhetünk (erre vonatkozóan továbbra sem hallhattunk eddig komolyan vehető érvet), de az eddig jól működő passzív regisztráció felváltása felesleges költségeket és a bürokrácia további burjánzását implikálva jóval nehézkesebb és a választók mindennapjait megnehezítő rendszert hozna létre. És a sort még hosszan folytathatnánk.

Összességében elmondható: ha az ajánlószelvények rendszerét és a pártfinanszírozás képmutató, normasértésre ösztönző gyakorlatát az előző választási rendszernek a mindenkori választások demokratikus legitimitását is gyengítő rákfenéjének tartottuk, az új szabályozás legsúlyosabb gyengesége minden kétséget kizáróan az előzetes regisztráció. Igaz, egyre több felmérés utal arra (legutóbb az Ipsosé), hogy legalább a kormány vélhető célja teljesülhet, és az intézmény valóban nagyobb arányban fogja kiiktatni a Fidesz–KDNP-vel nem szimpatizáló választókat. A kérdés csak az: valóban megér ez ennyit?