A Republikon Intézet 2012 augusztusában megjelentett, saját fejlesztésű mandátumbecslő modellje folyamatosan frissítve elérhető az Intézet honlapján. REINER ROLAND és TÓTH CSABA pontosítja a modell módszertanát, reagálva azokra a felvetésekre és kritikákra, amelyek a szakmai közönségtől, illetve a sajtó munkatársaitól érkeztek.

A választási eljárás számos kérdése – így elsősorban a „feliratkozás” – még igencsak bizonytalan, mégis úgy véltük: valamilyen modell felvázolása – még akkor is, ha e modell szükségképpen tökéletlen – jobb, mint ha mindig csak a pártpreferencia-adatokból próbáljuk kikövetkeztetni a következő kormány összetételét, a választások várható eredményét. Mindennek azonban feltétele, hogy e modell előfeltevései és módszertani kérdései világosak legyenek. A felmerült kérdések és kritikák szerteágazó problémákat érintettek: mi alapján becsültük meg az egyéni választókerületek eredményét? Hogyan következtettünk egy jelenleg nem is létező összefogás eredményére? Hogyan lehet, hogy az általunk eddig bemutatott három forgatókönyv ennyire különbözik? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre kívánunk választ adni és szakmai alapot adni a témával kapcsolatos vitáknak.

A területi súly kérdése

Minden ilyen típusú mandátumbecslés alapját az a tény adja, hogy a pártok szavazótáborainak területi megoszlása igen stabilnak mondható: hacsak egy párt nem tűnik el teljesen, alapvetően igaz lesz az az állítás, hogy bizonyos megyékben jobban, másokban gyengébben szerepel egy-egy országgyűlési választáskor. Magyarországon 2002 és 2006 között ez az összefüggés extrém erősséggel jelentkezett: a listás szavazatok összevetésekor statisztikailag kimutatható és szabad szemmel is jól látható módon jelent meg az MSZP és a Fidesz területi különbsége. 2006-ban mindkét párt ott maradt erős, ahol négy évvel azelőtt is erős volt, és ott ért el gyenge eredményt, ahol 2002-ben is rosszul teljesített. Noha 2010-re a Fidesz jelentősen megerősödött, míg az MSZP meggyengült, ezek a területi különbségek nem szűntek meg, bár kétségkívül igaz, hogy kevésbé erősen hatottak. Az SZDSZ eltűnése és a Jobbik, illetve az LMP megjelenése hatott mind az MSZP, mind a Fidesz tátogottságára.

A területi súlyozás esetén a legfontosabb módszertani kérdés az volt, hogy használjuk-e egyszerűen a 2010-es súlyokat, elfogadva az akkor kialakult állapotot egy új területi eloszlásnak, vagy számoljunk azzal a hatással, ami a 2010-es választásokat jellemezte: jelesül, az MSZP-vel való teljes szembefordulással. Utóbbi mellett szóló érv, hogy 2010-ben lényegében mindkét új párt és a győztes Fidesz is az MSZP-vel, a szocialista kormányzással helyezte szembe magát. Ám ahogyan a Fidesz felduzzadt szavazótábora is a választások után nem sokkal apadni kezdett, úgy ez a fajta MSZP-ellenesség is csökkent némileg. Szintén a 2010-es korrekció szükségességét erősítette az MSZP budapesti szereplése: 2010-ben a szocialisták a budapesti körzetek mintegy kétharmadában extrém módon erősek lettek (az országos támogatottságuk 140-160 százalékát kapták), miközben ezekben a körzetekben a korábbi választásokon jóval kevésbé szerepeltek átlag felett (100-115 százalék).

Az MSZP ilyen szintű erősségét Budapesten nem támasztja alá semmilyen új kutatási adat, viszont ha ezeket az arányokat meghagynánk, az súlyosan torzítaná az egyéni mandátumok sorsát – hiszen az MSZP a valóságosnál könnyebben megszerezné a budapesti kerületek nagy részét. Ezért úgy döntöttünk, hogy a Fidesz és az MSZP esetén az elmúlt három országos választás átlagával súlyozunk, ezzel tehát az MSZP-t „visszagyengítettük” Budapesten, de „visszaerősítettük” azokban a körzetekben (Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye egyes kerületei), ahol 2010-ben a Jobbik megerősödése miatt esett vissza drámaian a párt.

Az összefogás becslése

A mandátumbecslő modell a pártok különindulása mellett egy feltételezett összefogás eredményét is megpróbálja szimulálni. Feltevésünk egy a Jobbikkal és a Fidesszel szemben fellépő harmadik jelöltről szól, aki eltérő mértékben, de bírja az MSZP, az LMP és a DK szavazóinak támogatását is. Modellünk nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyan hívják ezt az „összefogott” jelöltet, s hogy új párt állítja-e, vagy a három párt közösen. Modellünk teljes körű összefogást feltételez. A fenti állítások már maguk is feltételezésekre épülnek: szinte biztosan más lenne a támogatottsága egy más „nevű” jelöltnek, mint egy közös jelöltnek, László Róbert pedig korábban meggyőzően érvelt egy nem teljes körű összefogás hatékonysága mellett.

Ám a fentieken túl is feltételezésekkel kellett élnünk az összefogás kapcsán, leginkább a tekintetben, hogy e pártok szavazóinak mekkora részét idegeníti el egy közös jelölt. A szavazási arányokra három forrásból tudtunk következtetni: egyrészt mérhető egy ilyen jelölt támogatottsága hipotetikus választási szituációkkal, amikor rákérdezünk egy MSZP-LMP-DK jelölt esélyeire. A válaszokat ugyanakkor csak fenntartásokkal lehet kezelni, hiszen a válaszadó tisztában van a helyzet fiktív voltával. Ugyanakkor vannak további információink, amiből a szavazók viselkedésére következtetni tudunk: ismerjük a szavazók másodlagos preferenciáit (azaz kire szavazna, ha kedvenc pártját nem választhatná), valamint azt is, melyik pártra nem szavazna sohasem. E három kérdés összességében már jó közelítést ad arra vonatkozóan, hogy a különböző pártok támogatói milyen arányban választanának egy a pártjuktól különböző, de a párt által támogatott formációt.

Mi éppen ezért szakértői becslés alapján számoltuk az összefogás potenciális hatékonyságát. Mindezek alapján az látszik, hogy a szocialista szavazók olyannyira szeretnék, ha a jelenlegi Fidesz-kormány megbukna, hogy ennek érdekében egy közös jelöltet is szívesen támogatnának. Ezért úgy kalkuláltunk, hogy minden szocialista szavazó voksolna a közös jelöltre. A DK-szavazók nyitottsága az MSZP-felé szintén egyértelmű (ha a DK nem indulna, többségük az MSZP-re szavazna), ugyanakkor az LMP-vel szemben már vannak aggályaik. Éppen ezért, egy olyan közös indulás esetén, amiben az LMP is szerepel, a DK-szavazók csak kétharmadának átszavazásával számoltunk: azt feltételeztük tehát, hogy egyharmaduk utasítja el az LMP-t oly mértékben, hogy egy közös jelöltre sem szavazna.

Végül a közös indulás ellen várhatóan a legnagyobb ellenérzés az LMP szavazóiban lenne: a Lehet Más a Politika szimpatizánsainak egy része alapvetően kizár minden együttműködést az MSZP-vel, ráadásul egy olyan közös indulás, amiben a Gyurcsány Ferenc vezette DK is szerepel, még több LMP-szavazót tántoríthat el. Ebből a megfontolásból úgy számoltunk, hogy az LMP szavazóinak fele voksolna a közös indulóra.

Az LMP szavazói esetén felmerült az a lehetőség is, hogy egy ilyen közös indulás olyan csalódást okoz a szavazók egy részében, hogy voksukat a Fideszre adják. A kutatási adatok ugyanakkor azt mutatják, hogy erre jelenleg az LMP-szavazók nem készülnek: egy összefogás esetén a szavazók tiltakozásképp inkább az otthonmaradást választják.

A fenti arányok arra a feltevésre épülnek, hogy a tényleges összefogást látva a választók nagyobb arányban voksolnak egy ilyen jelöltre, mint azt előzetesen bevallanák: mást jelent ma ez a kérdés, és más a helyzet akkor, ha a választó három – közös jelölt, Fidesz, Jobbik – nevet lát csak a cédulán. Ez a feltételezés indokolta az MSZP-szavazók teljes hozzáadását a közös jelölthöz. Szintén igyekeztünk figyelembe venni, hogy a jelölt a legtöbb helyen MSZP-s „eredettel” rendelkezne.

Az összefogás-jelölt eredményének számításakor a fenti arányoknak megfelelően kiszámítottuk, hogy az összefogás országosan mekkora támogatottsággal bírna, majd ezt a támogatottságot igazítottuk ki területi súlyokkal. Az összefogás mértéke tehát csak országos szinten jelenik meg, választókerületi szinten nem: a modell tehát nem számol azzal, hogy bizonyos körzetekben a pártok szavazói az átlagosnál nagyobb vagy épp kisebb mértékben állnának ki egy közös jelölt mellett. Noha reális az a feltevés, hogy az átszavazás aránya kismértékben változhat, nincs – és várhatóan nem is lesz – olyan kutatás, ami képes lenne ezeket a különbségeket árnyalni. Akárcsak az egyéni mandátumok becslésekor, kénytelenek vagyunk arra hagyatkozni, hogy az esetleges hibák kiegyenlítik egymást.

A közvélemény-kutatási adatok problematikája

A modellünk bemeneti számait a havi közvélemény-kutatási adatokból vesszük. Ahhoz, hogy a leginkább szimulálni tudjunk egy most vasárnapi választást, a biztos szavazók között mért adatokat használjuk, hiszen ez mutatja meg, hogy azok, akik résztvevői lennének a választásnak, mely pártokra szavaznának. Látni kell azonban, hogy egy olyan passzív időszakban, mint amilyenben most élünk, ezek a számok intézetenként igen eltérőek lehetnek: a kutatócégek gyakorlatilag még a biztos szavazók mértékében is alapvetően más értékeket mérnek. Júliusi kutatásában a Tárki alig több mint 25 százaléknyi biztos szavazóról beszél, a Szonda 34 százalékra teszi arányukat, míg a Századvégnél a választók 46 százaléka nyilatkozott úgy, hogy biztosan részt venne a választásokon.

Mindez egy átlagos, ezerfős mintával számolva azt jelenti, hogy a biztos szavazó pártválasztó arányokat egy 250-460 fős mintából számítják, ez pedig jelentősen megnöveli a hibahatárt. A havi adatok kisebb-nagyobb különbségeit pedig – mivel a Fidesz, az MSZP és a Jobbik valójában már nincsenek olyan távol egymástól – a mandátumbecslés még jobban láthatóvá teszi. Az egyéni választókerületi győzelmek eloszlása például jelentősen módosulhat már 3-4 százalékpontos átrendeződés után is.

Paradox módon a „feliratkozás” esetleges bevezetése a modellt e tekintetben pontosabbá teheti, hiszen ebben az esetben a mostani, alacsony biztos szavazói kör jobban hasonlítana a választásokon várhatóan ténylegesen résztvevők arányára.

Miközben a biztos szavazók alapján számolt mandátumok torzítanak, mindez nem azt jelenti, hogy e torzítás szükségképpen óriási. A biztos szavazók alapul vétele azt jelenti, hogy úgy számolunk, mintha a választásokon ténylegesen részt vevő, de ma bizonytalan szavazók pártpreferenciája nem térne el szignifikánsan a biztos szavazókétól. Vagyis, úgy számolunk, mintha a bizonytalanok olyan arányban gravitálnának később a pártokhoz, mint amilyen a biztos szavazók közötti mostani támogatottságuk. Miközben ez teljesen nem lesz érvényes, az is tagadhatatlan, hogy a bizonytalanok nem teljesen esetlegesen választanak majd pártot – a biztos szavazók körében mért pártpreferenciák még relatíve a legjobb közelítést jelentik.

A határon túli szavazatok

A határon túli szavazatok kérdése a legkevésbé kiszámítható eleme a mandátumbecslésnek, hiszen jelenleg sem a potenciális szavazók számát, sem választási aktivitásukat, sem pártpreferenciáikat nem ismerjük. Mindazonáltal a határon túli szavazatok csak egy kiélezett választási szituációban számíthatnak. Egyrészt mivel csak listás szavazatokról van szó, az egyéni mandátumok sorsába (ahol néhány tucat szavazat is döntő lehet) nem szólnak bele. Másrészt pedig a határon túli voksok jelentősége a magyarországi szavazatokhoz képest azért is csökken, mert az itthon, egyéni választókerületben leadott voksok jelentős része – kompenzációs szavazatként, ami ráadásul már a győztesnek is jár – megjelenik a listás mandátumok kiosztásakor is. A várhatóan három – vagy akár több – szereplős verseny, illetve az egyfordulóssá rövidítetett választás miatt az egyéni választókerületben leadott szavazatok akár 60-70 százaléka is újrahasznosulhat – hiszen 30-40 százaléknyi voks egészen biztosan elég lesz egy mandátum megnyeréséhez, az összes többi voks pedig a kompenzációs listára kerül.  Mindez azt jelenti, hogy egy, a 2010-es hasonló 65 százalékos részvétel (5,1 millió szavazó) esetén a listás szavazatok kiegészülnek további 3-3,5 millió kompenzációs szavazattal: összesen tehát 8-8,5 millió magyarországi voks mellé kerülnek a határon túli szavazatok.

Ami a határon túli voksok számát illeti: Semjén Zsolt júniusi adatai szerint eddig 180 ezren kapták meg a magyar állampolgárságukat, ami azt jelenti, hogy ha a hivatalok továbbra is ilyen tempóban dolgozzák fel a kérelmeket, a 2014-es választásokig félmilliónál több új állampolgárral – és ezáltal szavazóval – nem kell számolni. Feltételezve, hogy az 500 ezer állampolgárnak valamivel több, mint négyötöde választókorú, úgy maximum 400-420 ezer választásra jogosulttal lehet számolni. Komoly kérdés ugyanakkor a választók aktivitása, itt ugyanis két, egymás ellen ható magyarázat lehetséges: egyrészt jogos az a feltételezés, hogy akik kérték a magyar állampolgárságot, azok politikailag aktív választók, így akár a hazainál nagyobb is lehet a választási részvételük. Másrészt viszont a gyakorlat Európa-szerte azt mutatja, hogy a határokon kívül élő szavazók jóval kisebb arányban vesznek részt a hazai választásokon. Mivel a külhoni magyarok először vehetnek majd részt a magyarországi választásokon, inkább magasabb, mintegy hatvan százalékos részvétellel számoltunk, azaz 250 ezer határon túli voksot feltételeztünk. Mint azt az előző bekezdés végén bemutattuk, ez a 250 ezer voks 8-8,5 millió belföldi szavazat mellé fog kerülni: azaz a listás mandátumok alapjául szolgáló szavazatszám alig 3 százalékát teszik ki és legfeljebb 2-3 mandátum sorsát döntik el.

(Ha például összesen 8 millió voks alapján kell kiosztani a mandátumokat a D’ Hondt-módszer szerint, úgy az egy mandátumért járó legkevesebb szavazat 87-92 ezer voks körül alakul: a 250 ezer határon túli voks tehát valóban 2-3 mandátumot eredményez majd.)

A határokon túlról leadott voksok még egy további, jelenleg semmilyen módon nem becsülhető módon jelentkeznek: az újonnan állampolgárságot szerzettek mellett ugyanis élnek a világban olyanok, akik sosem veszítették el magyar állampolgárságukat. Ők eddig magyarországi lakcím hiányában nem vettek részt a választáson, ám az új rendszer szerint ez már nem is feltétele a voksolásnak, így a huszadik század során kivándorolt magyarok (és leszármazottjaik) százezrei-milliói tekinthetők potenciális szavazónak. Mivel azonban róluk semmilyen állami nyilvántartás jelenleg nincs, választási részvételüknek valamilyen regisztráció biztosan feltétele lesz. A regisztrációt követően ezek a szavazatok is beépíthetőek lesznek a modellbe.