A Velencei Bizottság (VB) előzetes véleményében nem elsősorban a választási reform első produktumát, a választójogi törvényt, hanem magát a folyamatot, az érdemi egyeztetés elmaradását kritizálja. Kisebb gesztusokat a kormány még így is véráldozat nélkül tehet.

A VB pénteken még megvitatja a magyar választási törvényről szerzett tapasztalatait, az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodájával közös budapesti tájékozódásuk alapján elkészült előzetes véleményük viszont már nyilvános.

A tekintélyes testület hangsúlyozottan a tavaly december 23-án elfogadott választójogi törvényt vizsgálta, az egyelőre ismeretlen választási eljárási törvényről nyilvánosságra került vitatott pontok értékelésétől távol tartotta magát. Igaz, ajánlásainak egy része kihathat a készülő procedurális törvényre, már ha a kormány komolyan veszi azokat. A legtöbb kritika annak ellenére is az új választókerületi térképet érte, hogy a vélemény nem deklarálja annak manipulatív jellegét. A kormány pávatáncának széles körben népszerű felvonása lehet, ha megszívlel néhány – különösebb áldozattal nem járó – ajánlást.

A dokumentum eleve kevés újdonsággal szolgál, az általunk és mások által is megfogalmazott aggályok egy jelentős része visszaköszön belőle. A visszafogott kritika nem is annyira a törvényben foglalt paragrafusokat éri, hanem inkább azt, ami nincs benne.

Önkényesen lett elosztva például a 106 mandátum a 19 megye és Budapest között: a törvény semmiféle matematikai formulát nem ír elő erre vonatkozóan, és bármelyikkel is számolunk, nem a törvény mellékletébe foglalt számokat kapjuk. A VB ezért azt kéri, hogy távolítsák el a kétharmados törvényből a – belső migráció miatt várhatóan amúgy is hamar aránytalanná váló – mandátumelosztást, és helyette világosan rögzítsék, milyen mechanizmus mentén kell kiosztani azokat a megyék és a főváros között. A testület persze nem találta fel a spanyolviaszt: a többek között a Political Capital beadványa nyomán született 2010-es Ab-határozat is „alapvető elvek, szabályok és garanciák” meghatározására (és nem a konkrét számok) kétharmados törvényben való rögzítésére kötelezte a törvényalkotót. A jogforrási szinten aligha változtat a kormánypárt (ennek okait lásd a Félúton a választási reform című tanulmányunk 7-8. oldalán), de a képlet törvénybe foglalása rövidtávon csak kisebb mértékben korlátozná a kreatív térképrajzolást, ezért akár még nyers hatalmi logika mentén is megléphető.

Az „esetleges” gerrymandering legjobb ellenszere a VB szerint is a független határkijelölő bizottság lenne; ennek felállítására nem először tesznek javaslatot. A Fidesz azonban már többször is utalt rá, hogy nem hisz a független határhúzó bizottságban, valamilyen politikai befolyás szerintük mindenképp érvényesülne. A kormány aligha a VB hatására fog változtatni álláspontján, így viszont félő, hogy a kétharmados törvényben rögzített határok az 1990-esnél is tartósabbnak bizonyulnak.

A VB továbbra is ragaszkodna a +/- 10%-os eltéréshez, már ami a választókerületek lélekszámának átlagtól való eltérését illeti (az új törvény ezt 15%-on rögzíti). Bár a választókerületi arányosság kétségkívül az egyenlő választójog érvényesülésének egyik legfontosabb záloga, 106 egyéni kerületet megyehatár-átlépés nélkül nemigen lehet a 10%-os határértéken belül tartani. Itt van például Somogy megye, amit ha négy kerületre osztanánk, átlagosan mintegy 65 ezer fős, ha viszont csak háromra, akkor 87 ezer fős körzeteket kapnánk. Az átlagtól való 10%-os eltérés viszont előírná, hogy 68-83 ezer fő közé essen minden egyes kerület lélekszáma. Három további megyét szintén igencsak nehézkes lenne ebbe az intervallumba szorítani:

Felmerülhet, hogy úgy oldják meg a problémát, hogy a választókerületek léphessék át a megyehatárokat. Bár az új választási rendszer jóval kevésbé épít a megyékre, mint az előző, számos eljárásjogi problémát vetne fel, ha bizonyos választókerületek két megye településeit foglalnák magukba. Ennél életszerűbb (és összességében önkorlátozóbb) megoldást talált a jogalkotó azzal, hogy a megyehatárokon belül maradva 15%-ra felvitte az átlagtól való eltérés maximumát. (Harmadik elvi megoldás lehetne a választókerületek számának növelése, de ez a teljes struktúrát kikezdené.) A VB azon ajánlását viszont meg lehetne fogadni, ami előre meghatározott időközönként (legfeljebb tízévente, de nem választási évben) kötelezően korrigáltatná az óhatatlanul újratermelődő aránytalanságokat. Ez mindenképp jobb megoldás lenne a törvényben elfogadottnál, ami 20%-os aránytalanság elérése után teremt csak lépéskényszert.

Ami a jelöltállítást illeti, a VB is elismeri, hogy – az eddig rendelkezésre álló törvényi szabályozás szerint – egyszerűsödtek a rajthoz állás feltételei, üdvösnek azonban azt tartaná, ha már a választók 1%-ának ajánlása elegendő lenne a szavazólapra kerüléshez (az új szabályozás szerint ez az érték 1,3%). A politikai szereplők mozgásterét ennél sokkal jobban befolyásolja, hogy végül mennyi idejük lesz szelvénygyűjtésre. Ha a korábbi 36 napot az eredeti tervek szerint valóban 21 napra csökkentik, az jelentős hátrányba hozza a kisebb pártokat; erre azonban csak halvány utalást találunk a VB véleményében, amely „ésszerű határidőket” javasol. A sorok közül némi sajnálkozás is kiolvasható, hogy nem sikerült érdemben megreformálni az ajánlószelvény-rendszert, a tanács viszont kimerül annyiban, hogy az eljárási törvény legyen alkalmas arra, hogy a potenciális visszaéléseket kiküszöbölje. Sajnos mivel a cédulagyűjtésre épülő szisztémának köztudottan a korrupció és az egyenlőtlen verseny képezi a gerincét, aligha számíthatunk érdemi korrekcióra.

Elsőre talán meglepő lehet, hogy a VB a külhoni magyar állampolgárok választójoga kapcsán nem rója fel, hogy határon innen két, határon túl pedig csak egy szavazat jár a magyar állampolgároknak. Éppen hogy a külhoni szavazatok súlyának korlátozását tartja indokoltnak, azt hangsúlyozva, hogy rendkívül nagy tömeg szerezhet választójogot, akik jóval kevésbé viselik döntésük következményét (a dokumentum potenciálisan 5 milliós számot említ, ami nem feltétlenül túlzás, lásd a már említett tanulmány 13. oldalát).

A nemzeti kisebbségek képviseletére vonatkozó VB-véleményre is érdemes volna odafigyelni. A testület szerint üdvözlendő a kedvezményes mandátumszerzés lehetősége, a kisebbségi névjegyzékbe regisztrálóknak azonban meg kellene adni a lehetőséget, hogy akár a választás napján is eldönthessék, kisebbségi- vagy pártlistára kívánnak-e szavazni. Ennél is fontosabb, hogy ésszerű határidőt ajánlanak a regisztrációra, ami előrevetíti, hogy ha a Fidesz irreálisan koránra tenné a várhatóan általánosan bevezetésre kerülő előzetes regisztráció határidejét, az komolyabb rosszallást is kiválthat a Velencei Bizottságból, ami valószínűleg az Európai Unió figyelmét sem fogja elkerülni.

Update: Időközben elkészült a végleges jelentés, ami tartalmilag nem különbözik az előzetes véleménytől, csak minimális stilisztikai és formai javításokat eszközöltek rajta. A végleges jelentés itt elérhető.