Ilyen is van. Egy tisztán listás rendszer is biztosíthatja a kormányzati stabilitást, ahogy az a szombati szlovákiai választáson történt. Nem kellett hozzá más, csak az, hogy egy párt kiugróan jó teljesítményt nyújtson egy olyan megosztott politikai környezetben, ahol minden ötödik szavazatot olyan pártra adnak le, amely végül be sem jut a parlamentbe.

Magyarországon sosem kellett ilyen nagy arányban a kukába dobni a szavazatokat. Az utóbbi két választáson alig 3-4 százaléknyi voks jutott erre a sorsra, a korábbiakon 8-13 százalék körüli arányokat produkáltunk, a 16 százalékot pedig csak az 1990-es voksoláson közelítettük meg, amikor még valóban alig lehetett sejteni, hogy a gazdag felhozatalból kik számítanak esélyesnek.

A szlovákiai előrehozott választáson ezzel szemben a két legnagyobb vesztes, az SNS és az MKP által begyűjtött összesen közel 9 százaléknyi szavazat mellett még további bő 10 százaléknyi voks ment el 2% alatt teljesítő, összesen 18 (!) pártra. Így aztán az érvényes szavazatok alig több mint négyötödét veszik számításba a mandátumok elosztásakor; ennek eredménye, hogy minden párt a tényleges támogatottságánál nagyobb szeletet kap a parlamenti mandátumokból. Egy olyan rendszerben legalábbis, ahol az egész ország egyetlen választókerületet alkot, minden párt profitál az elvesző szavazatokból, nem csak a nagyok. A véletlen ezúttal úgy hozta, hogy a Híd járt a legjobban: úgynevezett arányossági együtthatója* 1,26, ami azt jelenti, hogy parlamenti mandátumaránya 26%-kal nagyobb szavazatarányánál. A Smer, az Egyszerű Emberek és a SaS hasonló arányban felülreprezentáltak, a KDH és az SDKÚ pedig valamivel pechesebbek, de egyiküknek sincs oka panaszra.

Ínyenc olvasóinknak ajánljuk az alábbi táblázat utolsó oszlopának értelmezését, sőt, a fanatikusoknak azt is eláruljuk, hogy a választás L-H-indexe** megegyezik az elvesző szavazatok arányával.

Közismert, hogy a tisztán listás rendszerek kisebb eséllyel biztosítják a kormányzati stabilitást, de – ahogy azt a hétvégi szlovák példa is bizonyítja – nem feltétlenül alkalmatlanok a relatív győztes egypárti többségének biztosítására (más kérdés, hogy Robert Fico él-e ezzel a lehetőséggel). Ehhez persze az is kell, hogy ne rostálják meg értelmetlenül már a jelöltállítási időszakban az indulni vágyó politikai erőket.

Északi szomszédaink nem ismerik az ajánlószelvényeket, így az azokkal kapcsolatos visszaélések sem mérgezik a választási eljárásukat. A pártok egész egyszerűen letétbe helyeznek 16596 eurót, és a 2% fölött teljesítő formációk ezt visszakapják. A rekordszámú induló bizonyítja, hogy a kaució nem tartja távol a kevésbé tehetős politikai erőket, a választókat pedig a legkevésbé sem zavarta meg, hogy 26 párt listája közül válogathattak; nem is juttattak komolytalan politikai erőket a parlamentbe. A választási rendszer ösztönzi a politikai paletta folyamatos felfrissülését, tiszta, könnyen átlátható, minek következtében nincs is fogadókészség a választási csalást kiáltó hangokra. Jelöltállítási rendszere tekintetében biztosan van mit tanulnunk Szlovákiától.

* „arányossági együttható” = „mandátumarány” / „szavazatarány”

** A Loosemore-Hanby -index az arányosságtól való eltérés leggyakrabban használt mutatója, amit úgy számolunk ki, hogy összeadjuk a pártok mandátumaránya és szavazataránya közti különbségek abszolút értékét, majd ezt elosztjuk kettővel. Az L-H-index így azt mutatja, hogy a mandátumok hány százaléka került át egyes pártoktól másokhoz. Ennek megfelelően, ha az L-H-index 0, az tökéletes arányosságot jelent, 10 alatt mondható egy adott választás arányosnak, 10-15 közt mérsékelten aránytalannak, 15 fölött aránytalannak.