Csak a cigány kisebbségnek van esélye kedvezményes mandátumhoz jutni a november 20-án benyújtott választási törvényjavaslat szerint – derül ki KOVÁCS LÁSZLÓ IMRE, a Szegedi Tudományegyetem docense, a politikatudomány kandidátusa kalkulációjából.

A Fidesz szakmai és politikai körökben sokat vitatott új választási törvényjavaslata a hazai nemzeti és etnikai kisebbségek (a szintén beterjesztett T/4997. számú, A nemzetiségek jogairól szóló törvényjavaslat szerint nemzetiségek) országgyűlési képviseletére nézve is tartalmaz megoldást. Erre egyelőre kevés figyelem irányult, a viták középpontjában érthetően a szisztéma azon elemei állnak, amelyek a politikai pártok választási esélyeit érintik. Érdemes azonban a nemzetiségi képviselet ügyét is röviden áttekinteni, hiszen a magyar alkotmányos rendszer régóta napirenden lévő kérdéséről van szó.

A törvényjavaslat e szempontból lényeges egyik eleme a nemzetiségi választói névjegyzék. Ez nem ismeretlen az érintettek számára, hiszen a települési kisebbségi önkormányzati választásokon 2005-től bevezetett megoldásról van szó. Ennek céljával – hogy a kisebbségi önkormányzatokat valóban az adott nemzetiséghez tartozók válasszák meg – mindenki egyetértett, ugyanakkor a névjegyzék technikai-eljárási kérdései azóta is vitatottak, mert arra felkerülni „bemondásos” alapon lehet, s ez a jelek szerint lehetőséget nyújt visszaélésekre is.[1] A kisebbségi szavazásban résztvevők az ezzel egyszerre zajló önkormányzati választásokon is teljes jogosultsággal rendelkeznek. Ez így természetes – mondhatnánk, csakhogy a törvényjavaslat szerint a parlamenti választáson alkalmazott nemzetiségi névjegyzékbe felvett és nemzetiségi listára szavazó választópolgár e mellett csak egyéni jelöltre voksolhat, országos pártlistára nem.[2] Úgy is fogalmazhatunk, hogy azon nemzetiségi honfitársaink, akik e minőségükben is szavazni kívánnak, megfosztják magukat az egyik olyan voksukról, amellyel a pártok közötti erőviszonyokat, végső fokon a kormány-ellenzék reláció kialakulását befolyásolhatnák. E szempontból a külföldön élő, itthon lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgárokkal lesz rokonítható a helyzetük, mert erre nekik is egyetlen (listás) szavazat révén lesz lehetőségük. Ez utóbbival kapcsolatban számos alkotmányossági aggály fogalmazódott meg, maga Lázár János is utalt kétségeire az illetékes parlamenti bizottság előtt. Nem lévén jogász, meg sem kísérlem eldönteni, hogy a nemzetiségi szavazat és a pártlistás szavazat egymást kizáró alternatívaként történő bevezetése hasonlóképpen nem aggályos-e. Épp elég rejtélyes számomra az ügy politikai hatása. Vajon melyik párt miként fog viszonyulni ahhoz, hogy a nemzetiségi névjegyzékbe kerülő saját hívei elvesző listás szavazatokat jelentenek számára, politikai riválisai táborából viszont jó lenne, ha minél többen akarnának kisebbségi szavazók lenni? Mindez mely pártokat mely nemzetiségek esetében érinthet különösen érzékenyen? Attól tartok, a következő választáson ez az ügy sem lesz mentes a pártpolitikai küzdelmektől és manipulációtól.

A második említendő eleme a rendszernek a listaállítás. Ezt az országos nemzetiségi önkormányzatokra bízza a jogalkotó, feltételként az adott nemzetiségi névjegyzékében szereplők legalább egy százalékának, de legfeljebb ezerötszáz választónak a támogatásához köti, és kimondja, hogy a listára csak a nemzetiségi névjegyzékbe szereplő állampolgár vehető fel. Viszont – ha jól értem a javaslat szövegét – kizárja annak lehetőségét, hogy valaki egy nemzetiségi listán és egy párt listáján is szerepelhessen. A 7. § ugyanis az országos lista terminust gyűjtőfogalomként használja, annak két típusát rögzíti, a pártlistát és a nemzetiségi listát. A 10. § (1) pedig kimondja, hogy egy személy csak egy országos listán fogadhat el jelölést. Vagyis az a nemzetiségi vezető, aki vállalja a nemzetiségi listán való szereplést, pártlistás parlamenti mandátumban nem reménykedhet. Ez megítélésem szerint rendben is van. Az már kevésbé világos, hogy egyéni jelölt lehet-e. Mert a 10.§ (2) szerint párt által egyéni választókerületben jelölt személy csak ugyanazon párt pártlistáján szerepelhet, csakhogy mi a helyzet, ha az illető nem akar a pártlistán csak a nemzetiségin szerepelni, vagy független egyéni jelöltként indul. Itt említem továbbá, hogy a törvényjavaslat „mellesleg” bevezet egy új jogintézményt is, mikor a 18.§-ban kimondja, hogy a listát állító, de mandátumot nem szerző nemzetiséget szószóló képviseli az Országgyűlésben, aki a nemzetiségi listán első helyen szereplő jelölt lesz.[3] Mindezt látva nehéz megjósolni, mekkora küzdelem zajlik majd a nemzetiségi listák összeállítása körül. Az esetenkénti sajtóhírek szerint az országos kisebbségi önkormányzatok némelyikében komoly ellentétek feszülnek, a biztosan járó szószólói státusz pedig vonzó lehet, ha a nemzetiségi mandátum megszerzése nem túl valószínű.

Ez utóbbi kijelentést az alapozza meg, hogy a harmadik fontos elem, a mandátumok megszerzésének meglehetősen bonyolult módja – minden jó szándék ellenére – a hazai feltételek mellett a parlamenti képviseletre nem sok esélyt ad. Annak ellenére így van ez, hogy a választás eredményének megállapításáról szóló 8. fejezet szerint a nemzetiségi lista kétféle módon is mandátumhoz juthat. Először az úgynevezett kedvezményes kvóta alapján. Ennek kiszámításához először összesíteni kell az összes országos listás szavazatot. Ez áll (1) azon pártok listás szavazataiból, amelyek elérték az ötszázalékos küszöböt, (2) ugyanezen pártok töredékszavazataiból és (3) a nemzetiségi listákra leadott voksokból. Ezt a szavazattömeget elosztják a kiosztható mandátumok számával, vagyis 93-mal, majd az eredményt tovább osztják néggyel. Az így kapott hányados egész része a kedvezményes nemzetiségi mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszám. Amennyiben egy nemzetiségi listára ennyi vagy ennél több szavazat érkezett, az kap egy mandátumot, viszont akkor is csak egyet szerezhet, ha voksainak száma a kedvezményes kvóta többszöröse. Ugyanakkor az a nemzetiségi lista, amelyik így képviselethez jutott, immáron a pártokkal azonos feltételekkel versenyezve része maradhat a további mandátumelosztási folyamatnak. Ennek feltétele azonban az, hogy összes érvényes szavazatainak száma elérje a jogi küszöböt, amelyet a pártokra vonatkozóan is az összes pártlistákra (beleértve a külhoni magyarság szavazatait) és nemzetiségi listákra leadott érvényes voks 5 százalékában határoztak meg.

Megpróbáltam megbecsülni, hogy mindennek mi a valószínűsége. Ehhez arra nézve kell valamilyen adatsort „kitalálni”, hogy vajon hány szavazat érkezhet a nemzetiségi listákra. A már hivatkozott ombudsmani jelentés szerint a 2010-es kisebbségi önkormányzati választásokon országosan a kisebbségi névjegyzékbe történő felvétel az alábbiak szerint alakult:

Bár a jelentés néhány esetben legalábbis bizonytalannak látja ezen adatok összefüggését például a népszámlálási adatokkal, mégis fogadjuk el mindezt kiindulópontként, mert az tény, hogy a névjegyzékekbe ennyien vetették fel magukat 2010 nyarán. A továbbiakban pedig éljünk olyan feltételezésekkel, amelyek a nemzetiségi voksok mennyisége szempontjából inkább kedvezőek, de nem irreálisak. Mindenekelőtt, nem valószínű, hogy a potenciális kisebbségi szavazók nagyobbik része választja ezt a lehetőséget – vagyis lemond pártlistás voksáról. Ebben az esetben a fenti számok máris megfeleződnek. A másik tényező a választói aktivitás. A kisebbségi önkormányzati választásokon a részvétel – nemzetiségenként komoly eltérésekkel – összességében 63,47 százalék volt, ami nem tér el nagyságrendileg a parlamenti választások vonatkozó adatától. (A jelenség ugyanakkor azért elgondolkoztató, mert a kisebbségi névjegyzékbe való jelentkezés már egyfajta aktivitást feltételez, vagyis magasabb megjelenési arányt várhatnánk.) Vegyük tehát a megfelezett adataink 65 százalékát, és ekkor a következő számsorhoz jutunk:

Ezek után kiszámíthatjuk a kedvezményes kvótát. Ehhez az így „megsaccolt” összesen 74103 nemzetiségi voksot nem kell levonnunk a pártok szavazatszámából, mert bár aki ide szavazott, pártlistára nem voksolhatott, ennek a kvóta szempontjából nincs jelentősége. De – mint fentebb jeleztem – a kvóta kiszámításánál figyelembe veendő szavazatszám nem a pártokra és a nemzetiségi listákra adott „direkt” voksokat jelenti csupán, hanem a töredékszavazatokat is. Ezek együtt a 2010-es választás alapadataival számolva, és figyelembe véve a győztest a második helyezett feletti szavazatszámmal kompenzáló, egyedülálló (és az arányosság szempontjából teljesen elfogadhatatlan) megoldást, már közel kilencmilliós nagyságrendet jelentenek. Ez tehát az a szavazatmennyiség, amelynek elnegyedelt kilencvenharmad része az elérendő cél a kisebbségi listák számára. Korábbi számításaimat alapul véve, összességében 8 684 540 voksból kiindulva kedvezményes kvótaként 23 345 szavazatot kapunk. Ezt a fenti – elég nagyvonalúan számolt – adatsorból egyedül a cigány kisebbség 43 384-es szavazatszáma éri el, a többieké meg sem közelíti. Így a kedvezményes kvótával egy mandátum talált gazdára, a többi kilencvenkettőt lehet d’Hondt-formulával a küszöb fölötti pártlisták valamint a kedvezményes mandátumot szerzett és a küszöböt elérő nemzetiségi listák között elosztani. Vagyis esetünkben itt újra kaphatna a cigány lista is (szavazatainak számát csökkentve a kedvezményes kvótával) – ha elérné az öt százalékos küszöböt. Ehhez „mindössze” 256 626 szavazatra lenne szükség, de látható, hogy ez úgy sem jönne össze, ha az összes potenciális kisebbségi választó elmenne és erre a listára voksolna. Vagyis a második mandátumszerzési „kör” tényleg csak elvi lehetőségnek tűnik a hazai kisebbségek számára.

Mindezek tükrében – az esetleges kivétel lehetőségét fenntartva – marad tehát annak valószínűsége, hogy a 13 nemzetiség szószólói útján vesz majd részt az Országgyűlés munkájában. Természetesen közülük is azok, amelyeknek van országos önkormányzata (tudomásom szerint jelenleg mindegyiknek van), és az meg tudja oldani a listaállítással kapcsolatos politikai és adminisztratív feladatokat. Kérdés az, hogy e várható kimenetel érdekében kell-e egyáltalán választást tartani, nemzetiségi névjegyzéket verbuválni (nem tudom, hogy a parlamentire összeállított „továbbszolgál-e” majd az önkormányzati választásokra is, bár annak jövőbeni ötéves ciklusa időben már jóval távolabbra tolhatja egymástól a két választást). És legfőképp: kell-e az elé a dilemma elé állítani a választópolgárok egy részét, hogy a reménytelennek látszó nemzetiségi szavazást válasszák vagy inkább pártlistás voksukkal éljenek? Talán egyszerűbb lenne eleve azt mondani, hogy nemzetiségeink mindegyike megkapja a parlamenti szószóló állításának lehetőségét, és személyéről döntsenek belátásuk szerint – akár az országos önkormányzat megválasztásakor, akár a megválasztott önkormányzat később – miként a törvényjavaslatban szerepel.

Megítélésem szerint a bemutatott megoldás mögötti szándék nem kifogásolható. A nemzetiségi képviselet megvalósulását összefüggésbe akarja hozni a választói akarattal, végső soron támogatottsági feltételeket állít, tehát legitimációs szempontot is érvényesít. A probléma nem az elvekkel van. Úgy látom, hogy – a cigányság kivételével – a hazai nemzetiségekhez tartozó honfitársaink lélekszáma jelenti a kemény korlátot. Komoly támogatottsággal legitimált országgyűlési mandátum pedig a felkínált megoldással csak akkor születhet, ha ennek érdekében jelentős választói kör vonja meg magától azt a lehetőséget, hogy pártpreferenciáit a nemzetiségekhez nem tartozókkal azonos módon két szavazattal fejezze ki.