KOVÁCS LÁSZLÓ IMRE, a Szegedi Tudományegyetem docense, a politikatudomány kandidátusa a különböző kompenzációs mechanizmusok hatásait elemzi.

E honlapon korábban megjelent Vető Balázs Kompenzáció – csak mutatóba című dolgozata. Megállapításaival egyetértve kiegészíteni, tágabb összefüggésekre utalva továbbgondolni szeretném az általa írottakat. Megítélésem szerint erre két okból van szükség. Egyfelől a mai napig nincs a kormány által beterjesztett törvényjavaslat a T. Ház előtt[1], és a kompenzációra utaló eddigi információk ellentmondásosak. Másfelől – ha pontosan tudnánk is, hogy milyen megoldás mellett döntött végül a Fidesz-KDNP – a közvélemény számára nem egészen világos sem a fogalom, sem a különböző verziók tétje és hatása.

Kompenzáción általában a leadott érvényes szavazatok valamilyen formában való minél teljesebb hasznosítását értjük; másképp közelítve: olyan megoldásokat, amelyek minimalizálni igyekeznek a mandátumot nem eredményező „elveszett” voksok számát. Az választásirendszer-függő, hogy milyen típusú szavazatok vannak „elveszésre ítélve”, mennyiségük pedig a választói akarat következménye is. Példaképpen: olyan (akár tisztán listás, akár listás elemet tartalmazó kombinált) szisztémában, ahol van explicit küszöb, az azt el nem érő pártokra adott érvényes voksok elvesznek, és sehol nem is kompenzálják ezeket. Nálunk 1990-ben (még 4%-os küszöb mellett) közel nyolcszázezer, legutóbb mintegy kétszázezer ilyen szavazat volt; e csökkenés nem a rendszer okán, hanem a mi akaratunkból következett be. Mint ahogy az is a választóktól függ, hogy a brit relatív többségi egyéni kerületi szisztémában mennyi a kisebb pártok jelöltjeire leadott, és így jellemzően elvesző voksok mennyisége.

Van-e olyan választási rendszer, amelyben – függetlenül a választói akarattól – nem látunk ilyen szavazatokat? Gyakorlatilag nincs. Erre legnagyobb esélyt a tisztán listás, az egész országot egy választókerületnek tekintő, minimális jogi küszöböt sem tartalmazó szisztémák adnák[2] – de ilyennel nemigen találkozunk. Ahol nincs küszöb, ott nem egy kerületet alkot az ország (pl. Portugália vagy Finnország), így a kerületek mandátumszámától (körzeti magnitúdó) függően már vannak elveszett szavazatok. Ahol viszont egy országos kerületet látunk, ott van minimális küszöb (pl. Hollandia vagy Izrael). Természetesen a tisztán egyéni kerületi, továbbá az egyéni kerületi és a listás szisztémát kombináló rendszerek ezekhez képest már komolyabb elvesző szavazatmennyiséggel járhatnak.

Kell-e kompenzálni, vagyis valamilyen formában „újrahasznosítani” a mandátumelosztásnál az ilyen szavazatokat?[3] Ez már politikai kérdés. A válasz attól függ, hogy a törvényhozók valamilyen okból fontosnak tartják-e az egyes szavazatokban megjelenő választói akarat minél teljesebb kifejeződését egy olyan szisztémában is, amely „hajlamos” az érvényes voksok egy részének „elvesztésére”. Vannak országok, ahol a működő szisztémák kapcsán ez a kérdés fel sem merül (Nagy-Britanniában vagy Franciaországban), másutt viszont alkalmaznak ilyen mechanizmusokat. Ez utóbbi csoportba tartozik a még hatályos magyar választási rendszer és vélhetően majd az új is.

Mivel indokolható a kompenzáció alkalmazása? Erre a kérdésre általában nehéz válaszolni. Magyarország esetében a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai során a pártok (természetesen) saját érdekeiket igyekeztek érvényesíteni az új választási rendszer kialakítása során. Így jött létre kompromisszumként a kombinált szisztéma, és ezen belül az egyéni kerületi vesztesekre az első érvényes fordulóban leadott, valamint a területi listákon az alacsony körzeti magnitúdó miatt elvesző szavazatokat a mandátumelosztásba „visszacsatornázó” országos (kompenzációs) lista. A vitákban egyértelmű volt a kompenzáció indoka is: azért van rá szükség, hogy a végeredmény – az egyéni kerületi ágban várhatóan kialakuló, de a stabilitást szolgáló aránytalanságot „reparálva” – mégis közel arányos legyen.

Az arányosság fogalmát eddig szándékosan nem használtam. Mégpedig azért, mert megítélésem szerint a formálódó új választási rendszerünk kompenzációs megoldásairól szóló kormánypárti nyilatkozatok sajátos értelmezést tükröznek. Amikor felröppent a hír, hogy nem is lesz kompenzáció az új vegyes rendszerben, gyorsan jött a válasz: lesz, mert az arányosság – a stabilitás mellett – a parlamenti többség számára is fontos érték. Csakhogy nem mindegy, milyen „kompenzációs filozófiát” követ annak konkrét megvalósítása. Ha a kompenzációra az érvényes szavazatot leadó választópolgár(ok) „kárpótlásaként” tekintünk és elvonatkoztatunk az arányosságtól, akkor a kompenzáció szempontjából eddig relevánsnak tekintett („elvesző”) voksok köre kitágítható azokra is, amelyek leadása a mandátumszerzés szempontjából már „felesleges” volt.[4] Ha viszont a kompenzációban az arányos képviselet kialakításának eszközét látjuk, akkor szelektálnunk kell a szóba jöhető szavazatok között, és csak azokat számításba venni, amelyek a proporcionalitást erősítik. Mert – maradva a fentebb használt fogalmaknál – az „elvesző” és a „felesleges” voksokat egyaránt újra beszámító mechanizmus éppen az arányosság követelménye ellen hat. És a „csepegtetett” információk alapján a formálódó magyar megoldás ennek lehet egyik példája.[5]

Áder János idevágó érvelése a következő: „Hogy egy példával illusztráljam: az első helyezett kap, mondjuk, 16 ezer voksot, 8 ezret kap a második. Ebben az esetben a másodiknak van 8 ezer töredékszavazata, ami felkerül a listára. Az első helyezett 8001-gyel nyert, ezzel szerzett mandátumot, így marad még 7999 voks, ami a javaslatunk szerint töredékszavazattá válna.” – majd hozzáteszi: „Semmiféle túlkompenzáció nincsen, a furcsa helyzeteket szeretnénk így elkerülni… ha az egyéniben győztes jelölt pártja a képviselőhöz hasonlóan 16 ezer szavazatot kap – viszont az első helyezettet nem kompenzálja a rendszer –, akkor a győztes és a vesztes párt ugyanannyi listás szavazattal rendelkezik majd, pedig az egyik feleannyi szavazatot tudott csak a listán is begyűjteni… A másik megoldás az lenne, ha a töredékszavazatokat egyáltalán nem számolnánk be. Ebben az esetben a győztes elviszi az egyéni mandátumokat, és listáról még több mandátumot szerez a vesztesek rovására. Ha viszont kompenzálunk, de csak a veszteseket, akkor a győztes pártlistáról kevesebb helyet tudna szerezni, mint amennyi rá, illetve a jelöltjére leadott valós szavazatmennyiség.”

Ehhez képest a Lázár János sajtótájékoztatójáról szóló tudósítás szerint „mandátumot nem eredményező szavazatnak minősül az a győztes jelöltre leadott szavazat is, amely a mandátum megszerzéséhez legfeljebb szükséges 50 százalék plusz egy szavazaton felül a jelöltre érkezik”. Ez és a fenti példa nem azonos, mert Áder János 7999 töredékszavazatról beszél, ami a második helyezett (és még egy) fölötti voksok száma, a Lázár-féle verzió szerint viszont az abszolút többséget (12001) meghaladó szavazatmennyiség csak 3999 voks lenne. További bizonytalanságot jelent, hogy az Alkotmányügyi, igazságügyi és ügyrendi bizottság 2011. október 10-ei ülésének jegyzőkönyve szerint Lázár ott nem beszélt a töredékszavazat-számítás részleteiről, pusztán azt szögezte le többször is, hogy lesz kompenzáció a rendszerben, és annak módját tekintve nyitottak a többi párt véleményére. Ennek alapján az egyéni győzteseket is kompenzáló megoldást vélhetjük akár kommunikációs trükknek is, amely a fogadtatás kipuhatolását szolgálja, illetve azt, hogy a tárgyalás során legyen miből engedményt tenni.[6]

Ha mégis komolyan vesszük a kompenzáció átalakítását, érdemes annak logikáját átgondolnunk. A fenti fogalmi keretbe illesztve egyértelmű, hogy itt a „felesleges” szavazatok győztes általi újrahasznosításáról van szó és – mint látni fogjuk – az sem mindegy, hogy az Áder- vagy a Lázár-verzió szerinti mértékben. Áder egyébként logikus érvelése ott sántít, hogy a kérdést egy választókerületre vetítve értelmezi, és eltekint attól a ténytől, hogy a 16 ezer voksot szerző jelölt e kerületben már megnyert egy mandátumot pártja számára. És ha ez a kerületek többségében így van, akkor az összeredmények tekintetében miért is kellene kompenzálni ezt a pártot? Merthogy mit is akarunk elérni a kompenzációval? Nem az eredmény arányosítását az összes mandátum (és nem egy kerület szavazatai) tekintetében? Ha a proporcionalitás a cél, akkor éppen az a jó megoldás, amit Áder elutasít: „Ha viszont kompenzálunk, de csak a veszteseket, akkor a győztes pártlistáról kevesebb helyet tudna szerezni, mint amennyi rá, illetve a jelöltjére leadott valós szavazatmennyiség.”

Lássuk mindezt a számok tükrében (1) a kompenzáció nélküli, (2) az abszolút többség fölötti, illetve (3) a második helyezettet meghaladó szavazatok szerinti verzióban.[7]

A 94 országos listás mandátumból a pártok részesedése a következőképpen alakul:

Ugyanez a 94 mandátum százalékában:

Ha az egyéni kerületekben megnyert mandátumokhoz hozzáadjuk az országos listán megszerzetteket, a 200 képviselői hely százalékában a következő végeredményekhez jutunk (a „Tényleges 2010-es adat” rubrikában hiányzik a független Molnár Oszkár 1 mandátumának 0,26 százaléka):

Az adatok számos elemzési lehetőséget kínálnak. Mindenekelőtt világos, hogy bármelyik kompenzációs verziót vesszük, az új szisztémával a Fidesz–KDNP többé-kevésbé magasabb mandátumarányhoz jut, mint a tényleges választási eredmények (3. táblázat) mellett. Ez az új választási rendszert tekintve korántsem mellékes következmény, de e rövid írás témája szempontjából hangsúlyozni kell, hogy oka nem csak a kompenzáció mikéntjében, hanem az egyéni kerületek és a listás mandátumok belső arányának változásában is rejlik, ezek együttesen erősíthetik a szisztéma győztest felülreprezentáló többségi jellegét.

Az eltérő kompenzációs verziók hatását főleg az 1. és a 2. táblázat mutatja be. Itt látszik, hogy a legkisebb párt eredménye kevéssé érzékeny erre a kérdésre, a különböző változatok a győztes és a két középpárt viszonylatában hoznak jelentősebb változást. Az nem meglepő, hogy a kompenzáció nélküli helyzet a győztes számára a legkedvezőbb, és a csak veszteseket kedvezményező változat a legkedvezőtlenebb. Az utóbbihoz képest az abszolút többség fölötti szavazatokkal a győztest is kompenzáló megoldás mindössze egyetlen mandátumtöbbletet hoz a Fidesz–KDNP-nek az MSZP rovására. Ennek oka az, hogy a töredékszavazatok valójában elvesznek a listás voksok „tengerében” – ezt hangsúlyozzaVető Balázsírása is. Az második helyezett fölötti minden vokssal kompenzáló verzió viszont a győztest kis híján olyan helyzetbe hozza, mint a számára legkedvezőbb, kompenzáció nélküli változat.

Az arányosság kérdése felől közelítve mindezt, kiindulópontunk az lehet, hogy a győztesek egy híján megnyerték az összes egyéni kerületi mandátumot. Így az összeredmény csak akkor mozdulhat valamelyest az arányosság felé, ha a listás mandátum tekintetében jelentősen alulreprezentált helyzetbe kerülnek. A 2. táblázat mandátumarányainak a szavazatarányokkal való összevetéséből világos, hogy ezt leginkább csak a vesztesek kompenzációjával lehet elérni, de az abszolút többség feletti verzió is ilyen hatást gyakorol. A másik két változat viszont a győztest alureprezentáló szándék szempontjából vagy semleges vagy egyenesen kontraproduktív eredményt hoz.

Végezetül érdemes egy pillantást vetni a mandátumarányok és szavazatarányok hányadosát jelentő arányossági együtthatókra, amelyek beszédesen mutatják az egyes pártok fölül- és alulreprezentációjának mértékét, valamint a Loosemore-Hanby-indexekre is, mert ezek elárulják, hogy az aránytalanság mértéke a 2010-ben kialakult 15,4 százalékhoz képest új választási rendszerünk bármelyik változatában magasabb.

Mindennek alapján szerintem egyértelmű, hogy a Fidesz által bejelentett, a győztes jelölteket is kedvezményező egyik változat sem szolgálja az arányosság javítását egy olyan szisztémában, amely a jelenlegihez képest erősebb diszproporcionalitási hajlamot mutat. Ez egyben azzal is jár, hogy az új választási rendszer a kompenzáció révén is segíti majd a relatív győztes parlamenti abszolút többséghez jutását. Természetesen az egyéni kerületi győztesek zömében relatív többségi támogatása esetén az abszolút többségi szavazatok fölötti kompenzációnak nincs gyakorlati hatása, mert csak elvétve, egy-egy kerületben eredményezhet töredékszavazatot. Nem így a második helyezett fölötti összes vokssal kompenzáló változat. Az pedig, hogy a következő választásokon mely politikai erő válik e sajátos megoldások kedvezményezettjévé, már egy másik kérdés.

Utóirat

E dolgozat befejezése után néhány órával, november 21-én reggel (a Választásirendszer.hu már megszokott gyors reagálása révén) vált számomra ismertté a beterjesztett törvényjavaslat, melyben az arányosság szempontjából a legkedvezőtlenebb, viszont a győztes szempontjából a legkedvezőbb kompenzációs változat – az összes második helyezett fölötti voksot töredékszavazattá minősítő megoldás – szerepel. Nincs okom ezen csodálkozni, mint ahogyan változtatni sem a fenti írás tartalmán.