„A magyar jogalkotó előtt nyitva áll egy viszonylag egyszerű megoldás: minden jelenlegi gondnokolt felvétele a választói névjegyzékbe, további hercehurca nélkül.” UITZ RENÁTA, a Közép-európai Egyetem jogi tanszékének docense konkrét javaslatot fogalmaz meg arra, hogyan lehetne felszámolni a mintegy 60-70 ezer választópolgárt érintő diszkriminációt.

Verdes Tamás 2010-es tanulmányában igen találóan „láthatatlan cenzus”-nak nevezi a szellemi vagy pszicho-szociális fogyatékkal élők választójogának korlátozását. A nyugati demokráciákban talán ez egyben az utolsó cenzus is, amellyel az utóbbi évtizedekben számos ország felhagyott. A kanadai törvényhozás 1993-ban törölte el a korlátozást. Az Európai Alapjogi Ügynökség 2010. októberi átfogó tanulmánya szerint számos európai állam is feladta a korlátozást, köztük Ausztria, Hollandia, Olaszország és az Egyesült Királyság. Érdekes módon ezek a demokráciák mégsem omlottak össze, a láthatatlan cenzus eltörlése tehát nem lehet olyan végzetes, mint amilyen fenyegetően hangzik.

A választási rendszer aktuális reformja kivételes lehetőség a láthatatlan cenzus eltörlésére. A magyar jogalkotó közel 60-70 ezer állampolgár és potenciális választó méltóságát állíthatja helyre az új Alaptörvény módosításával, és néhány részletszabály tisztázásával. Ezzel egy időben a jogalkotó – mintegy mellékesen – megkímélheti a bírói kart akár ugyanennyi jogsértő nem peres eljárás lefolyatásától is. (Az adatok hozzávetőlegesek. A magyarázatra lásd Verdes Tamás és Fiala János írását a Fundamentum 2010/3. számában.)

A láthatatlan cenzus eltörlése nemcsak azért fontos, mert ezzel a magyar állam végre fontos lépést tehet több ezer, méltóságában megkérdőjelezett és a politikai elit által rég hátrahagyott ember alapvető emberi jogainak helyreállítása felé. Ennek a lépésnek azért is itt az ideje, mert rákényszeríti a politikai elitet, hogy felülvizsgálja a választási rendszer premisszáit.

Kényelmességünkben ugyanis szeretjük azt feltételezni, hogy egy szavazat leadása a parlamenti választásokon olyan bonyolult szellemi tevékenység eredménye, amelyre csak a hibátlanul épelméjű, teljes értékű választók képesek. Aki megkérdőjelezi ezt az alapfeltevést, az egyrészt a képviseleti demokrácia (és a működésére vonatkozó számos elmélet és modell) központi tabuját tervezi megdönteni, vagyis azt a tételt, hogy a választópolgár racionálisan cselekszik, másrészt pedig alapjaiban veszélyezteti a választási rendszer integritását, a választások tisztaságát, és végső soron a demokratikus intézményrendszer működőképességét.

Vagy mégsem?

A hatvanas években végeztek egy érdekes (és a szűkebb szakirodalomban jól ismert) kísérletet az Egyesült Államokban. Egy New York állambeli kórház elmeosztályának lakóit arra kérték, szavazzanak egy kísérleti polgármester-választáson. Az ápoltak szavazatai a kórház vonzáskörzetének szavazati mintáit követték (Klein MM, Grossman SA: Voting pattern of mental patients in a community state hospital. Community Mental Health Journal 3:149–152 (1967)).

Vitathatatlan, hogy a korábbi alkotmányos szabályhoz képest (Alkotmány, 70. § (5)) az új Alaptörvény XXIII (6) cikke előrelépést jelent, mivel a gondnokoltakra vonatkozó általános tilalom alkotmányos helyett, bírói mérlegelés tárgyává teszi a választási képesség eseti megítélését a korlátozott belátási képességűek körében. A legújabb magyar megoldás azonban így sem éri el az ENSZ Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményének 29. cikkében előírt védelmi szintet. E szerint ugyanis a részes államok – így az elsők között Magyarország – azt vállalták, hogy „védik a fogyatékossággal élő személyeknek azon jogát, hogy a választásokon és népszavazásokon megfélemlítés nélkül, titkosan szavazhassanak, és hogy szabadon megválaszthatók legyenek, hogy ténylegesen tisztséget, kormányszintű közhivatalt viselhessenek, és hogy szükség esetén lehetővé teszik a segítő és új technológiák igénybevételét.”

A láthatatlan cenzus szinte észrevétlenül, különösebb indokolás nélkül került az 1989-es magyar Alkotmányba. Amikor a magyar állam igazolni kényszerült a gondnokoltak választójogának általános alkotmányos tilalmát a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) előtt, a Kiss Alajos v. Magyarország ügyben, az állam arra hivatkozott, hogy a választójog gyakorlása azon állampolgárok joga, akik képesek felmérni tetteik következményeit és felelős döntéseket hozni (25. és 26. bekezdés). Ebben a megközelítésben tehát a fogyatékkal élők választójogának korlátozását a választási rendszer integritásának védelme teszi szükségessé. Az EJEB azzal utasította el a kormány védekezését, hogy a Bíróság ismeretei szerint a magyar állam kísérletet sem tett arra, hogy a korlátozás bevezetésekor mérlegelje a versengő érdekeket vagy számba vegye az intézkedés arányosságát (41. bekezdés). A tagállamok ugyanis nem dönthetnek szabadon a választójog általános korlátozásáról, és jogalkotói mérlegelési jogkörük kifejezetten korlátozott, ha a társadalom egy kifejezetten kiszolgáltatott csoportját veszik célba. Az EJEB külön is felhívta a figyelmet a történelmileg hátrányos helyzetben lévő, kiszolgáltatott társadalmi csoportok kiközösítésének veszélyére azokban az esetekben, ahol az állam az egyéni értékelés helyett előítéletek által vezérelt sztereotípiákra alapozva szabályoz (42. bekezdés).

Bár az EJEB-döntés nem zárja ki, hogy a nemzeti jog egyéni értékelés (és rendszeres felülvizsgálat) tárgyává tegye a választási képességet, az ENSZ-egyezmény végrehajtásáért felelős Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága legújabb értelmezése szerint a választási képesség egyéni bírói mérlegelése sérti az egyezmény 29. cikkét. Ez nem annyira meglepő fejlemény, mivel a szakirodalomban elfogadott, hogy a választási képesség vizsgálata nem azonos az általános ügyviteli képesség vizsgálatával, valamint nem függ pszichiátriai diagnózistól, intelligenciától vagy épp általános állapottól (Raymond Raad, Jason Karlawish, Paul S. Appelbaum: The Capacity to Vote of Persons With Serious Mental Illness. Psychiatric Services 60(5): 624 – 628 (2009)). Nem világos tehát, hogy egy bíróságnak mit és hogyan kellene vizsgálnia ahhoz, hogy valóban azoktól vonja meg a választójogot, akik nem képesek azt gyakorolni.

A választási képesség egyéni bírói mérlegelésének bevezetése helyett a magyar jogalkotó előtt nyitva áll egy viszonylag egyszerű megoldás: minden jelenlegi gondnokolt felvétele a választói névjegyzékbe, további hercehurca nélkül. Ez a megoldás egyrészről megspórolná egy olyan bírósági eljárás kialakításának költségeit, amelyet a következő ENSZ-felülvizsgálat (a friss döntés mintájára) jogsértőnek talál, másrészről figyelembe venné, hogy mivel nem minden jelenlegi gondnokolt fogyatékkal élő is egyben, jó eséllyel a választási képesség bírói megállapítása minden várakozásnál komolyabb további jogsérelmeket okozhat.

Amennyiben a választási rendszer integritásának védelme érdekében a jogalkotó további garanciákat talál szükségesnek a választójog automatikus megnyitása mellett, érdemes különös figyelmet szentelni az ún. „nagy intézetek” lakóinak. Az egyik visszatérő ellenérv a választójog automatikus kiterjesztésével szemben ugyanis az, hogy a nagy intézetek lakói könnyen manipulálhatók, és adott esetben megfordíthatják egy helyi önkormányzati választás kimenetelét. Az illetéktelen befolyásolás és nyomásgyakorlás elleni fellépés persze a választási eljárás minden elemét érintő általános állami feladat. A nagy intézetekkel kapcsolatos speciális feladat abban áll, hogy – mindaddig, amíg az állam fel nem számolja ezeket az intézményeket – az ott lakók a lehető legteljesebb tájékoztatáshoz juthassanak mind a választási rendszerről, mind a versengő politikai szereplőkről. Szerencsés lenne, ha további televíziókészülékek és zsebrádiók vásárlásának támogatása mellett az állam lehetővé tenné és aktívan támogatná a civil szervezetek és önkéntesek bevonását is a választási alapismeretek tanításába.

Ha a fogyatékkal élők is választójogot kapnak, az ő szavazataikért is érdemes lesz versenyezni. Ennek hiányában nem beszélhetünk érdemi politikai képviseletről egy parlamenti demokráciában.