Hogyan hozzon döntést két nap alatt egy választási bizottság, ha a kifogás péntek délután esik be? Lehet-e utcán, azaz a közterületes vagy az utcaseprő „munkahelyén” ajánlószelvényt gyűjteni? DR. TEMESI ISTVÁN, a Budapesti Corvinus Egyetem docense, a Fővárosi Választási Bizottság elnöke a gyakran abszurd jogértelmezési vitákba enged bepillantani.

A választási szervek az elmúlt években olyan tapasztalatokkal gazdagodtak, amelyek ismeretében bátran vállalkozhatunk a változtatási lehetőségek megfogalmazására. Írásomban a választási eljárás aktuális és problematikus kérdéseire koncentrálok, ezeken nem törekszem túlterjeszkedni. A választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény (Ve.) alkalmazásának tapasztalatai a Fővárosi Választási Bizottság működése során az alábbi, főbb problematikus kérdéseket vetik fel.

1. A választási bizottságok működése

A jelenleg hatályos törvényi szabályozás jelentős mértékben megnehezíti a választási bizottságok működését, nyugodtan állíthatjuk, hogy szinte ellehetetleníti. Ezt a már korábban is szoros határidők rövidítése idézte elő. Természetesen el kell ismerni, hogy a választási bizottságok eljárásának „sommás” jellege nem teszi lehetővé a bonyolult és hosszú eljárást. Nem ismeretlen a döntéshozatalra rendelkezésre álló 1 napos határidő sem, például az eredmény megállapítása vagy a szavazólap adattartalmának jóváhagyása esetén. Ezek a jogorvoslati kérelmek azonban tervezhetők, vagyis a választási irodával együttműködve a választási bizottságok ezekre előre számítanak és készülnek, megtervezik üléseiket és a bizottsági tagok rendelkezésre állnak az ülés tervezett időpontjában.

Probléma a jogorvoslatok elbírálásakor adódik. A korábbi 3 napos határidőt a törvényalkotó 2 naposra rövidítette, ami jelentős mértékben megnehezíti a választási bizottságok zökkenőmentes működését. A választási bizottságok tagjai tevékenységüket társadalmi megbízatásban végzik. A három bizottsági tagot, akiknek van főfoglalkozása, nem könnyű összehívni két napon belül, hiszen a határozatképességhez szükséges tagok programjának egyeztetése sokszor szinte megoldhatatlan. Óriási nehézségeket okozhat a határozatképes bizottság összehívása például egy nyári péntek délután éppen 16 óra előtt beérkezett kifogás szabályszerű elbírálására. Erre a módosítás előtti szabályozás szerint a bizottságnak 3 nap állt rendelkezésére; a példánál maradva akár hétfőn este is megtarthatta ülését. A jogszerű működés biztosítása ennél is nehezebb választási időszakban, és nem csak azért, mert ilyenkor több beadvány érkezik. Különösen nehéz biztosítani a jogszerű működést, amikor a területi választási bizottság 3 választott tagja kiegészül a jelölő szervezetek által delegált tagokkal. Ilyenkor 7-8 vagy még több tag számára kell megfelelő időpontot találni rövid időn belül.

2, Az ajánlás rendszere

Túlzás nélkül állítható, hogy a legtöbb vitára okot adó eset az ajánlás rendszerével hozható összefüggésbe, olyannyira, hogy a teljes intézmény megszüntetésének gondolata is felmerült. Jómagam nem kívánok állást foglalni abban a kérdésben, hogy szükség van-e az ajánlási rendszerre. Nyilvánvaló, hogy valami szükségszerűséget kereshetünk abban, hogy az ajánlás intézménye kialakult, a körülmények ugyanakkor lényegesen megváltoztak az első választások idejéhez képest. Tekintettel arra, hogy témánk az eljárás, maradok abban a feltételezésben, hogy nem szűnik meg az ajánlószelvény-gyűjtés rendszere és ebben az esetben, a korábbi tapasztalatok alapján az alábbi változtatásokat tartanám helyesnek megfontolni.

2.1 A leggyakoribb problémává az ajánlószelvények lopása lépett elő, miután az egyszerű sokszorosítás, a fénymásolás lehetőségét kiiktatták. A lopások megakadályozására a választási bizottságoknak nincs lehetősége és a szelvények érvényességének ellenőrzésénél sem lehet biztosan kiszűrni a lopott szelvényeket.

2.2 A Ve. 47. § (2) bekezdésének rendelkezése szabályozza, hogyan kell az ajánlószelvényt kitölteni. E rendelkezés alkalmazása számos problémát okozott a gyakorlatban. Ha megszorítóan értelmezzük, eljutunk oda, hogy csak a választópolgár által kitöltött és aláírt ajánlószelvényt fogadhatjuk el érvényesnek, ami azonban a bizonyítás és a bizonyíthatóság tekintetében okoz nehézségeket. A Fővárosi Választási Bizottságtól e törvényhelyre hivatkozva nagyszámú ajánlószelvény érvénytelenségét kérték megállapítani a kérelmezők arra hivatkozással, hogy a jelölt (vagy a jelölőszervezet) nevét nem ugyanazon személy vezette rá az ajánlószelvényre, mint aki aláírta (esetleg még a jelölt nevét és a jelölő szervezet megnevezését is különböző személy írta rá a szelvényre). A Bizottságnak igen nehéz feladata van az ilyen esetekben, mert a bizonyításra rendelkezésre álló idő és eszközök korlátok közé szorítják Írásszakértő igénybevételére nincs lehetőség és az érintettek személyes megjelenésére sem lehet számítani, felkutatásuk esélytelen.

A 47. § (2) szabálya nem is minden tekintetben életszerű, mert bizonyosan számos esetben előfordul egy családon belül, hogy az egyébként hasonló meggyőződésű családtagok egyike „adminisztrál” a családban és a többiek beleegyezésével, illetve kérésére kitöltik az ajánlószelvényt, amit már csak alá kell írni. A magam részéről nem tartom a valóságtól elrugaszkodottnak azt a szabályozást, ami ezt a megoldást engedi, hiszen a visszaéléseket nem ennek a tilalma fogja megakadályozni. Az is életszerű lehet, hogy a jelölőszervezet kopogó aktivistáját a választópolgár megkéri, hogy segítsen kitölteni az ajánlószelvényt, mert attól tart, hogy elírás miatt érvénytelen ajánlást ad. A választási bizottságnak nincs lehetősége bizonyítás lefolytatása útján minden kétséget kizáróan megállapítani, hogy hány személy kézírása, illetve aláírása van az ajánlószelvényen. Hasonló eset a két különböző, de azonos tollal kitöltött ajánlószelvény érvénytelenségének megállapítása iránti kérelem. Ritkán ugyan, de előfordul, hogy éppen kifogy a golyóstoll, amivel írunk. És ezzel még nincs vége, mert azonosnak tűnő, de különböző színű tintával írt ajánlószelvényekkel is találkozott a bizottság, amikor szintén az érvénytelenséget kérték megállapítani. Nem tipikus, de előfordulhat, hogy valaki akár szándékosan többféle tintával tölti ki az ajánlószelvényt, ami még mindig nem zárja ki, hogy azonos személy írta és írta alá. Összességében sokkal egyszerűbb megoldást javasolok alkalmazni az ajánlószelvények kitöltésére és így az érvényességük megállapíthatóságára, amely egyúttal biztosítja, hogy a választópolgár akaratát kifejezhesse.

2.3 A 2010. évi választások alkalmával számos beadvány érkezett a munkahelyen történő ajánlószelvény-gyűjtés tárgyában. Az ilyen tárgyú beadványok száma feltűnően magasabb volt, mint 2006-ban. Véleményem szerint a törvény 48. § (2) bekezdése is módosításra szorul. Több olyan beadvány is érkezett, amely azt kifogásolta, hogy munkahelyen gyűjtenek ajánlószelvényt és ezekben az esetekben az ajánlószelvényeket érvényteleníteni kell, ha a törvényt megszorítóan értelmezzük. Ezzel szemben érvényesek az ajánlások, ha az értelmezés kiterjesztő. Ezt a jogértelmezéstől függő bizonytalan helyzetet célszerű lenne egyértelmű szabályozással megszüntetni, már csak azért is, mert az idézett rendelkezés részben idejétmúlt, részben pontosításra szorul.

Nyilvánvaló, hogy a választás szabadságát és tisztaságát sérti, ha a munkahelyen munkaidőben egy munkatárs, különösen, ha a felettes, ajánlószelvényt gyűjt. A munkahelyeken az ilyen helyzetekben az indirekt kényszer alkalmazásának lehetősége is felmerülhet. Talán nem meglepő, de nem ilyen eseteket kifogásoló beadványok esetében kellett alkalmazni a kérdéses törvényhelyet. A munkahelyen gyűjtés tilalmába tartozónak gondolta számos választópolgár azt, ha az ajánlószelvény gyűjtésére alkalmas edényt vagy dobozt nyilvános helyen, pl. üzletben, kávézóban kihelyezték, és aki akarta, abba bedobhatta a kitöltött ajánlószelvényt. A magam részéről, ha a vevőket ezzel nem zaklatják, és semmiféleképpen nem hozzák összefüggésbe az ajánlószelvények gyűjtését az üzlet tevékenységével, nem látok kivetnivalót a gyűjtés e módjában. Egy kávézó természetesen munkahely a kiszolgáló-személyzet számára, de nem az az ügyfelek számára. Következésképpen az, hogy a vevők bedobják a szelvényt a kihelyezett dobozba, ebben az esetben nem hozható összefüggésbe a munkavégzéssel, sem a munkaviszonnyal. Sőt, ha a tiltó logikát követnék, az utcán is meg kellene tiltani a gyűjtést, hiszen vannak olyan választópolgárok, akiknek az utca munkahelye. Az utcaseprő, a közterület-felügyelő, a plakátragasztó és még sorolhatnám, munkavégzése mind-mind tilalmat eredményezne, ha ezt a szabályt szó szerint értelmeznénk. Ezért tartom szükségesnek pontosítását, hogy valóban csak a munkavégzés közben álló személytől, illetve a munkavégzésre irányuló jogviszonnyal összefüggésben ne lehessen ajánlószelvényt gyűjteni.

3. A választási bizottságok jogorvoslati eljárásának kezdeményezése

A harmadik problémakör a területi választási bizottságok jogorvoslati kérelmeket elbíráló tevékenységével kapcsolatban jelentkezik, pontosabban a jogorvoslatra jogosultak körének meghatározásához, illetve korlátozásához köthető. A jogorvoslathoz való jog, jóllehet alkotmányos alapjog, nem korlátlan. Sőt, ésszerű korlátozása szükséges. Ennek fényében nehezen érthető, hogy a törvény 77. § (1) bekezdése miért teszi lehetővé bárki számára, hogy kifogással éljen jogszabálysértésre hivatkozással. Az OVB korábbi állásfoglalásában megerősítette, hogy a „bárki”-t a legszélesebb értelemben kell értelmezni. Következésképpen egy magyarországi választókerület ügyeiben földünk minden lakosa, beleértve az újszülötteket is, jogosult kifogást benyújtani. Nem sokkal jobb a szabályozás a kifogásról döntő elsőfokú határozattal szembeni fellebbezés szabályozása esetében sem, amely ellen „bármely választópolgár” fellebbezést nyújthat be.

E szabályozás racionalitása további magyarázatot nem igényel, azt azonban érdemes tudni, hogy különösen a választási időszakon kívül nem jellemző, hogy a választópolgárok széles tömegei élnének jogorvoslati jogukkal. Természetesen nagyon körültekintő szabályozás megalkotására van szükség, hiszen indokolatlan és veszélyes volna az érintettek jogorvoslathoz való alkotmányos alapjogát korlátozni. Sajnos, a tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ez a lehetőség inkább a joggal való visszaélésnek kedvez, hiszen gyakorlatilag ugyanattól a két- három személytől származik a fővárosban működő választási bizottságokhoz érkező beadványok jelentős része. A beadványozók motivációját és attitűdjét mi sem jellemzi jobban, mint hogy amióta a bírósági felülvizsgálat illetékköteles, már nem járják végig a jogorvoslat összes lehetséges fórumát, és csak a díjmentesen igénybe vehető választási bizottságokat foglalkoztatják, a bíróságokat már nem. Ezért a jelenlegi szabályozást úgy lenne szükséges módosítani, hogy a jogorvoslathoz való jog valóban a funkciójának megfelelően gyakorolható jog legyen.