A Fidesz és az MSZP kisebbparlamentezésének értelmetlenségét, illetve az arányosság és a kormányozhatóság összeegyeztethetőségét tárgyalja KARÁCSONY GERGELY, az LMP parlamenti képviselője és szakpolitikusa, akit arra kértünk, hogy bejegyzésében az itt elérhető kérdésekre térjen ki.

Mivel gyakorló politikus és politológus is vagyok, hiszen a parlamenti képviselőség mellett továbbra is tanítok – többek között a választási rendszerekről – a Budapesti Corvinus Egyetem Politikatudományi Tanszékén, meglehetősen sajátos a viszonyom a választási rendszer átalakításához. Egyrészt nagyon örülök, hogy egykori kollegáim szakmai vitát nyitottak az előttünk álló talán legfontosabb közjogi kérdésről. Ugyanakkor vélhetően kissé bennfentes hozzáállásomnak is köszönhető, hogy az eddigi vitát meglehetősen tartalmatlannak, fantáziátlannak és pártpolitikai érdekek által motiváltnak érzem.

Mindez jó látszik Gulyás Gergely és Molnár Zsolt képviselőtársaim itt közzétett véleményeiből is. Mi az a két kérdés, amiben egyetértés van az MSZP és a Fidesz képviselői között a választási reform kérdésében? Az egyik, hogy a parlament létszáma nem lehet nagyobb, mint 200 fő, a másik, hogy az ajánlócédula-rendszert fenn kell tartani. Az első kijelentésnek önmagában semmi értelme. A másodiknak sajnos annál inkább, ám ez véleményem szerint meglehetősen rossz fényt vet ezekre a pártokra.

Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy szükséges-e egyáltalán csökkenteni a parlament létszámát. Az LMP álláspontja is az, hogy ha már hozzányúlunk a választási rendszerhez, akkor egy kisebb létszámú törvényhozást kellene kialakítani. Nagy hiba volna azonban a választási reformot az erőltetett létszámcsökkentésnek alárendelni.

Nincs semmiféle normatív szabály azzal kapcsolatosan, hogy egy országnak hány főből álló országgyűlésre van szüksége, ráadásul bonyolítja a helyzetet, hogy az adott országban hány kamarás a törvényhozás. Ha csak az alsóházakra koncentrálunk is, a parlament hatékony működése megkövetel egy minimális és egy maximális létszámot is, így a kisebb államoknak az egy képviselőre jutó állampolgárok számát tekintve viszonylag nagyobb, a nagyobb államoknak pedig kisebb parlamentre van szükségük.  A valós parlamenti létszámokat elég jól megközelíthetjük az úgynevezett köbgyökszabály alkalmazásával: az alsóházak létszáma általában nem esik messze a választópolgárok számának köbgyökétől. Ahogy egy korábbi munkámban bemutattam, a magyar parlament létszáma tér el leginkább ettől a szabályszerűségtől, ez alapján a mi törvényhozásunk majdnem kétszer akkora, mint amekkorának „lennie kellene”. Ám ugyanebből a nemzetközi összehasonlításból az is látható, átlagosan a vegyes rendszerben megválasztott parlamentek a legnagyobb létszámúak, míg a listások a legkisebbek, ami érthető is, hiszen a vegyes rendszeren belül az egyéni és a listás ágaknak bizonyos értelemben önmagukban is életképesnek kell lenniük, és ehhez nagyobb parlamenti létszámra van szükség.

A Fidesznek sikerült a talpáról a feje tetejére állítani a választási reform témáját azzal, hogy előbb cövekelte le magát a maximum kétszáz fős parlament létszáma mellett és csak ezen belül hajlandó vitatkozni a választási rendszer struktúrájáról. Végtelenül demagógnak érzem azt a vitát, ami az elmúlt években a parlament létszámával kapcsolatban kialakult. A politikusok úgy tettek, mintha a magyar demokrácia összes problémája abból adódott volna, hogy túl sok képviselő ül az országgyűlésben. Érezve, hogy a választók egyre kisebb bizalommal fordultak a parlament felé, hiteles politizálás helyett inkább a politikaellenes közhangulat meglovagolásával igyekeztek jó pontokat szerezni. Az első Orbán-kormány idején a Fidesz még 276 fős parlamentre tett javaslatot, majd 200-250 fős országgyűlésről beszélt és végül 2010 májusában 198 fős parlamentet eredményező választási rendszert kezdeményezett. Az MSZP 1998-ban még 304 fős országgyűlést javasolt, innen jutottak el a Gyurcsány Ferenc által még kormányfőként javasolt és a szocialisták által 2010 májusában törvényjavaslatként újra beadott 199 fős parlamentig.

A „nagy szellemek” a maximum kétszáz fős parlamentben találkoztak. Az MSZP T/20-as számú törvényjavaslata legalább annyiban konzisztens, hogy egy tisztán listás rendszerrel megválasztott országgyűlésnek valóban nem kell nagyobbnak lennie 200 főnél. A Fidesz ezzel egy időben benyújtott T/18-as javaslata azonban meglehetősen átgondolatlan volt ebből a szempontból: az indítványozott 90 egyéni választókerületet ugyanis aligha lehet a többek között a Velencei Bizottság által is megerősített „fair” választási szabályok szerint kijelölni.

Hogy a magyar politikai két hajdan volt nagy pártja hogyan jutott egyre lejjebb a licitben, és hogyan lyukadtak ki 200 fős parlamentnél, hogyan süppedtek bele közjogi populizmusba, az legyen az ő problémájuk. Az LMP számára viszont az átgondolt és bölcs reform, a magyar választási rendszer és a parlamentáris képviselet valóban súlyos problémáinak az orvoslása az elsődleges cél. És ne legyen kétségünk, a Fidesz sem azért ragaszkodik a 200 fős létszámhoz, mert ezt ígérte a választóknak. (Tudnék még néhány sokkal fontosabb dolgot mondani, amit megígértek, mégis az ellenkezőjét csinálták.) Ennek két nagyon egyszerű oka van. Egyrészt a radikális létszámcsökkentéssel lehet a választók figyelmét leginkább elterelni a lényegről, vagyis arról, hogy a Fidesz a maga hatalmi szándékainak megfelelően akarja megváltoztatni a választási rendszert. Másrészt a Fidesz elnöke várhatóan készül arra, hogy a következő választáson a pártja a 2014-es eredménynél lényegesen rosszabbul fog szerepelni, így még a mostaninál is nagyobb szüksége lesz arra, hogy hozzá hű mamelukokkal töltse fel a frakcióját. Márpedig száz végsőkig lojális jelöltet sokkal könnyebb találni az országban, mint százötvenet. Főleg, ha összeférhetetlenné válik az országgyűlési képviselőség és a polgármesterség – hiszen a Fideszen belül egyedül az erős helyi beágyazottság jelent némi védelmet az országos központ önkényével szemben.

A másik kérdés, amiben a jelek szerint a Fidesz és az MSZP egyetért, az az ajánlócédula-rendszer megtartása. Azé a rendszeré, ami a magyar választási szisztéma talán legvisszataszítóbb eleme, amiről minden valamire magát adó szakértő azt mondja, hogy el kellene törölni. Ami súlyosan sérti a választópolgárok adatvédelmi jogait és teljeséggel ellenőrizhetetlen és törvénysértő folyamatokat, valóságos ajánlócédula-maffiát hozott létre. Molnár Zsoltképviselőtársam valóban benyújtott egy olyan módosítási javaslatot, ami kizárná a visszaélések egyik fajtáját, és örömmel olvastam, hogy további módosításokat terveznek, amelyek orvosolnák a további visszásságokat is. Ám így is marad a másik probléma, jelesül hogy az ajánlási rendszerünk indokolatlan mértékben nehezíti a kisebb szervezeti erővel és kevesebb pénzzel rendelkező politikai szervezetek indulását. Ráadásul az MSZP törvényjavaslata még növelné is a listaállításhoz szükséges ajánlások számát.

Érdemes felidézni, hogy az ajánlási rendszer annak idején az MSZMP határozott követelésére került be a választójogi törvénybe, az állampárt ugyanis ezzel akarta elérni, hogy a szervezeti erejét kihasználva kiszorítsa a versenyből a riválisait. Szepes Zsolt számításai szerint a magyar ajánlási rendszer európai összehasonításban extrém magas indulási küszöböt állít a pártok elé, a magyarhoz hasonló mértékű ajánlást csak Dániában kell összegyűjtenie a választáson indulni akaró pártoknak, ám ott ez csak a parlamenten kívüli pártokra vonatkozik, míg a parlamentieknek nem kell, sőt egyenesen tilos ajánlásokat gyűjteni. A választási rendszerünknek ez az eleme meglehetősen nagy hatással volt a pártrendszer alakulására. A bejutási küszöb jelentősége egyre inkább csökkent, a jelöltállítási küszöbé pedig folyamatosan nőtt. 2002-ben még 7, 2006-ban 5, 2010-ben már csak 4 párt vagy pártszövetség tudott mind a 19 megyében (és Budapesten) listát állítani, ami a legutóbbi választáson már egyenes utat jelentett a parlamentbe való bejutáshoz.  Az ajánlási rendszerünknek – a kampányfinanszírozás zavaros folyamatai mellett – igen nagy szerepe volt abban, hogy az ezredforduló után a pártrendszerünk befagyott, és egy magát bebetonozó, korrupt politikai elitünk alakult ki. Bár 2010-ben az új pártok megjelenésével a pártrendszerünk átmenetileg megnyílt, ám a Jobbik igen látványos megjelenése azt is megmutatta, hogy milyen negatív hatásai lehetnek a politikai osztály zártságának. Az elit folyamatos megújításának a lehetősége szükséges ahhoz, hogy a kritikus állampolgári vélemények ne csak robbanásszerűen és szélsőséges pártra leadott szavazatok formájában jelenhessenek meg a politikában.

Az LMP nagyon határozottan azt az álláspontot képviseli, hogy az ajánlócédula-rendszert el kell törölni. Félreértés ne essék, nem azért, mert az a párt érdeke. Az LMP 2010-ben, a jelenleginél jóval rosszabb anyagi és szervezeti erőforrások közepette is képes volt elérni, hogy az ország egész területén lehessen rá listán szavazni. A megyei listák várható eltörlése, illetve a párt erőforrásainak erősödése miatt ez 2014-ben sem fog problémát jelenteni. A jelöltállítás éppen azoknak a szervezeteknek okozna problémát, akik új parlamenti kihívóként nagyrészt éppen az LMP helyére törekednének. Kétségtelenül a kaució bevezetése lenne a legegyszerűbb megoldás a teljesen komolytalan jelöltek kiszűrésére, az LMP azonban nem tud támogatni olyan rendszert, ahol formálisan is a jelöltek anyagi lehetőségeitől függhet a megválasztásuk esélye. Ezért az augusztus 8-án benyújtott törvényjavaslatunkban inkább egyfajta morális kauciót javaslunk. Azt, hogy a képviselőkre érvényes szigorú – bár tegyük hozzá, további szigorításra szoruló – átláthatósági szabályok a jelöltekre is vonatkozzanak. Álláspontunk szerint a jelenlegi ajánlási rendszer alkotmányellenes, ezért ha a parlamenti többség végül a rendszer megtartása mellett dönt, akkor valószínűleg az Alkotmánybírósághoz fogunk fordulni.

És mi az, amiben a legnagyobb a véleménykülönbség a Fidesz és az MSZP között? Az, hogy a Fidesz a kormányzati stabilitást piedesztálra emelve megtartaná a vegyes rendszert, míg a szocialisták az arányosságot erősítenék, és listás rendszerre állnának át. Véleményem szerint ez a vita így teljesen leegyszerűsítő és félrevezető. Kétségtelenül igaz, hogy különböző választási rendszerek nem tudják egyformán jól szolgálni a kormányzati stabilitás és az arányosság szempontjait, ám a két szempont korántsem olyan összebékíthetetlen, mint amilyennek tűnik. Másrészt vannak további, legalább ennyire fontos kérdések, amelyek elsikkadtak az eddigi vitákban.

Kezdjük ott, hogy természetesen a képviseleti demokráciát sokféle választási rendszer képes szolgálni. Ám nem csak az a kérdés, hogy egy országban működik-e a demokrácia vagy sem (bár sajnos a Fidesz áldásos tevékenysége folytán lehet, hogy előbb-utóbb ez is kérdéssé válik nálunk), hanem az is, hogy milyen a demokrácia minősége. A politikatudományban hosszú évek óta folyik a vita arról, hogy a választási rendszerek empirikusan is megfigyelhető hatásai közül, amelyek azok, amelyek javítják a képviseleti demokrácia minőségét és meglehetősen nagy a konszenzus azzal kapcsolatban, hogy mik azok a normatív szempontok, amelyekre figyelni érdemes. Michael Gallagher, a világ egyik legelismertebb kutatója a manapság talán leggyakrabban használt reprezentatív kötetben nyolc ilyen szempontot különböztet meg:

1)      szavazatarányok és a mandátumarányok arányossága

2)      a képviselők demográfia reprezentativitása

3)      képviselők személyes elszámoltathatósága

4)      választási részvétel maximalizálása

5)      kiszámítható pártrendszer

6)      stabil kormányzás

7)      kormányzati alternatívák egyértelműsége

8)      a kormány leválthatósága.

A kormányozhatóság és az arányosság csak akkor tűnik egymással ellentétben lévő értékben, ha feltétlenül egypárti kormányokban gondolkodunk. Márpedig a magyar választók az elmúlt évtizedek hat parlamenti választásából egyszer jutottak arra a döntésre, hogy egy pártot (illetve pártszövetséget) bíznak meg a kormányzás lehetőségével. Korábban is meglehetősen stabil kormányaink voltak, függetlenül attól, hogy azok hány párt koalíciójaként jöttek létre. A kormányozhatóság és az arányosság összebékítése miatt van óriási jelentősége a kétfordulós vegyes rendszer megtartásának. Az első forduló leginkább arra alkalmas, hogy felmérje és arányosan képviselje a pártok valós támogatottságát, lehetővé téve, hogy a szavazók őszintén, taktikai megfontolások nélkül kifejezzék a preferenciájukat. Aztán az eredmény ismeretében a pártok véglegesíthetik a koalíciós stratégiájukat, így a választók már egyértelmű kormányzati alternatívák közül választhatnak. Ez utóbbi szempont a demokratikus legitimitás szempontjából különösen fontos, és az egyfordulós rendszerekben kevésbé érvényesül. A két forduló alkalmazása ezen túl növeli az arányosságot is, mind a választási rendszerek pszichológiai, mind mechanikai hatásait tekintve. Egyrészt az első fordulóban csökkenti a taktikai szavazás kényszerét a választók felé – ami az esetek többségében a kisebb pártok felől a nagyobbak felé téríti el a szavazókat, és ezzel növeli a rendszer aránytalanságát –, másrészt a koalícióra készülő pártok között lehetővé teszi a mandátumok arányosabb kiosztását eredményező jelölt-visszaléptetési megállapodásokat. Ez az ellenérv, amit a kétfordulós rendszerrel szemben jobboldali képviselőtársaim fel szoktak hozni, jelesül hogy az utóbbi választásokon már nem volt igazán funkciója, hiszen az eredmény már az első fordulóban eldőlt, véleményem szerint nem állja meg helyét. Egyrészt a pártrendszerünk átalakulóban van, így semmi okunk azt feltételezni, hogy a következő választások hasonló erőviszonyokat fognak produkálni, mint a 2006-os vagy a 2010-es választás. Másrészt második választási fordulót csak azokban a választókörzetekben kell tartani, ahol a választás nem dől el az elsőben. Ha a választók úgy döntenek, hogy nem akarnak második fordulót, akkor nem lesz, ha úgy döntenek, hogy akarnak, akkor lesz. Nem látom be, hogy miért kellene ezt a törvényalkotóknak helyettük eldönteni.

Túllépve a kormányozhatóság és az arányosság szempontja közötti, kissé leegyszerűsített vitán, érdemes sorra vennünk azokat a normatív szempontokat, amelyek szintén rendkívül fontosak a politikai képviselet minőségét illetően. Mint arról már írtam, a kétfordulós vegyes rendszer az egyfordulósnál potenciálisan jobban teljesít a kormányzati alternatívák egyértelműsége szempontjából. Ugyanez mondható el a választói részvétel felől nézve is: ha a második fordulónak valóban tétje van (például 1998-ban és 2002-ben), az újabb választókat visz el szavazni, továbbá nem erősíti a taktikai szavazás kényszerét, ami szintén csökkenti a választási aktivitást.

Ezek a szempontok tehát amellett szólnak, hogy megőrizzük a jelenlegi választási rendszer alapstruktúráját. Emellett szól egy további érv is. Ha kiismerik egy rendszer működését, akkor a pártok és a szavazók képesek lehetnek arra, hogy tompítsák annak gyengeségeit, megtanulhatnak együtt élni a szabályokkal, és kialakíthatják azt a stratégiát, amely a legtöbb hasznot hozza a számukra. A tökéletlen, de hosszú ideje működő rendszerek inkább képesek stabil intézményi kereteket biztosítani a különböző politikai alternatívák közötti mérlegeléshez, mint az új, ismeretlen, elméletben még oly tökéletesnek hitt megoldások.

A választási reform fő kérdései ezért véleményem szerint tulajdonképpen alkérdések, amelyek azonban nagyon nagy hatással lehetnek a politikai képviselet minőségére. Az ajánlási rendszerről már szóltam. Két további tényezőt emelnék még ki. A magyar választási rendszer nagyon rosszul teljesít a képviselet demográfiai reprezentativitása és a képviselők személyes elszámoltathatósága szempontjából. Ezek azok a szempontok, ahol a választási rendszer visszahathat a politikai kultúrára. A monopolisztikus viszonyok azonban nem csak a pártok között, hanem a pártokon belül is meghatározóvá váltak. Bizonyos pártoknál még az egyéni körzetben megválasztott képviselők nagy száma sem jelent biztosítékot a pártközpontok egyeduralma ellen a jelöltek kiválasztásában. Ezzel együtt is az egyéni képviseleti ág eltörlése tovább erősítené a pártközpontok hatalmát a politikai képviselet felett.

Ezeknek a torz kiválasztási folyamatoknak az eredménye, hogy jelenleg csupán a magyar képviselők 9 százaléka nő. Ezzel az aránnyal Magyarország a 107-ik helyen áll a világban a nők parlamenti reprezentációját illetően, számos muzulmán ország előz meg minket, míg Európában csak Máltán és Ukrajnában kisebb a női képviselők aránya. Nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a nők nagyobb részvételét a vezető testületekben leginkább a nemi kvóta bevezetésével lehet elérni. Ennek bevezetését az unió is szorgalmazza, 2007-ben pedig az ENSZ bizottsága, a CEDAW szólította fel erre Magyarországot. Lehetővé kell tenni továbbá, hogy a választók a listás jelöltekkel kapcsolatban is kifejezhessék a személyes preferenciáikat.

(A fotó forrása: Index)