Nem dőlt még el a második kamara sorsa, a Fidesz egyelőre kivár. Leginkább aktuálpolitikai természetű érvek szólnak a felsőház felállítása mellett, de a kockázatok is jelentősek.

Múlt pénteken volt szerencsénk részt venni a „Szükség van-e kétkamarás parlamentre az új Alkotmányban?” című konferencián a Parlament felsőházi termében. Hogy miért nincs rá szükség, azt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem alkotmányjogi tanszékének docense, Jakab András kiváló vitaindító (és egyelőre nem idézhető) dolgozata tételesen leírja, számunkra talán mégis az az érdekesebb kérdés, egyáltalán miért akarnak vagy nem akarnak a Fideszben második kamarát.

Az olyan „salamoni” nyilatkozatokkal, mint „a második kamara a pártelvű első kamara kontrolljaként működhetne, így a parlamenten belül is érvényesülne a hatalommegosztás eszméje”, nyilván nem sokra megyünk. Többet segít az a bizonytalankodás, ami a határon túli magyarok választójogával kapcsolatos kormánypárti megnyilvánulásokat jellemzi, illetve az a határozottság, amellyel megkezdték az Alkotmánybíróság kiiktatását a magyar közjogi rendszerből. Válasszuk szét a kettőt.

Az biztos, hogy a Fideszen belül vita van még arról, hogy kapjanak-e választójogot a határon túli magyarok vagy sem. Ha igen, az számos közjogi és politikai kérdést felvet, amelyek megválaszolását nem lehet megspórolni. Elképzelhető viszont, hogy a Fideszben is kockázatosnak tartanák, ha egy későbbi választáson esetleg a határon túli magyarok szavazatai döntenék el, merre billen a parlamenti többség. Itt jöhet képbe a második kamara. Ha egy politikai vétóval nem rendelkező, súlytalan felsőházat hoznának létre, ahova kényelmesen be lehet ültetni – többek között – a határon túli magyarok képviselőit, azzal sikerülhet a Mátyás király-mesére emlékeztető találékonysággal megoldani a problémát: adtunk is választójogot, meg nem is, vannak is határon túli magyar képviselők a budapesti törvényhozásban, meg nem is. A második kamara kiegészülhetne még a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek képviselőivel, akik hasonlóan jelképes politikai befolyással vigasztalódhatnának.

A felsőház felállítása mellett még egy politikai érv szólhat: a kormány, ha önként hoz be egy „ellensúlyt” a rendszerbe, hatékonyabban tud majd szembeszállni az őt „antidemokratizmussal” vádoló ellenzékkel. Magyarul, a kormány az Alkotmánybíróság kivéreztetését a felsőház felállításával próbálná retorikai szinten ellensúlyozni. Borítékolható, hogy egy esetleges második kamara jogköreit úgy határoznák meg, hogy érdemben ne tehessen keresztbe a kormány akaratának, de hivatkozási alapnak bizonyosan alkalmas lenne, mondván, diktatúrákban nem jellemző az ilyesfajta önkorlátozás, demokráciákban annál inkább.

Ahogy a nyilvánosságban, úgy a konferencián sem hangzottak el mélyenszántó okfejtések a második kamara szükségessége mellett; a historizáló köldöknézés nyilván nem tartozik ebbe a kategóriába. Pedig a tanácskozás meghirdetése mögött – túl azon, hogy illeszkedik a nemzeti együttműködésre épülő kormányzati kommunikációhoz – minden bizonnyal az a szándék húzódott meg, hogy ötleteket gyűjtsenek, hogyan lehetne megtámogatni a felsőház igényét. Ehhez nem sok fogódzót kapott a kormány, az ellene szóló érvek jóval szilárdabb lábakon álltak. Mivel ez valóban nyitott kérdésnek tűnik, egyelőre az egykamarás parlament megtartása a valószínűbb forgatókönyv, főleg ha figyelembe vesszük azt is, hogy a második kamara felállítása lenullázná a kétszáz fős parlament politikai hozadékát, sőt, a Fidesz által évek óta pengetett politikusellenes szólamokat végleg disszonánssá tenné.