Már korábban volt arról szó, hogy sokan azon keseregnek, miképp szerezhet egy párt kétharmados többséget nem egész 53%-os támogatottsággal. Ilyenkor rendre felmerül, hogy el kellene törölni az egyéni választókerületi ágat, és csak pártlistá(k)ra kellene voksolni. Az „arányosság kontra többségi”-vitát szakmai szempontok sosem fogják eldönteni, az mindig az aktuális politikai érdekek mentén fog zajlani (lásd. Nagy-Britannia), a tisztán listás rendszerek híveinek viszont érdemes lesz odafigyelni a péntek-szombaton esedékes cseh választásra.

Az előrejelzések szerint a szociáldemokraták hiába számíthatnak a szavazatok relatív többségére, egypárti kormányalakításra nincs esélyük, vállalható baloldali koalíciós partner pedig közel és távol nemigen található. A kommunistákkal együtt már meglehet az áhított 101 mandátum (ez elsősorban azon múlik, mennyire lesz magas az elvesző szavazatok aránya), de az utódpárt karanténból való kiengedését még a baloldali szavazók jelentős része sem nézné jó szemmel, azonkívül aligha tudnának hatékonyan együttműködni.

CSSD: Cseh Szociáldemokrata Párt; ODS: Polgári Demokrata Párt; KSCM: Morva- és Csehországi Kommunista Párt; TOP09: Hagyomány, Felelősség, Fejlődés 09; Věci Veřejné: Közügyek Pártja; SZ: Zöldpárt; KDU-CSL: Kereszténydemokrata Unió-Csehszlovák Néppárt)

Az egyre heterogénebb kínálatból még összeállhat egy három- vagy adott esetben akár négypárti jobbközép koalíció is, az elmúlt ciklus azonban nyilvánvalóvá tette az ilyen alakulatok törékenységét (aminek nem pusztán annyi volt az oka, hogy a kétszázból csak száz képviselőt sikerült a kormány mögött felsorakoztatni). Elvi opció még a nagykoalíció, de a két nagypárt közötti viszony jóval mérgezettebb annál, hogy stabilan együtt tudjanak működni (a Jan Fischer vezette átmeneti szakértői egységkormányban is rendre szétszavaztak).

Csehországban tehát továbbra is csak az biztos, hogy minden bizonytalan, és ez aligha fog megváltozni a választási eredmények ismeretében. Ismét elhúzódó koalíciós tárgyalásokra számíthatunk, és minimális az esélye egy stabil kormány megalakulásának. A többségi ágak beépítése a választási rendszerekbe éppen erre jelentenek általában orvosságot, igaz, az aránytalanság kockázatával együtt.

Az köztudott, hogy 1990-ben az MDF, 1994-ben az MSZP, idén pedig a Fidesz lett listás választási eredményéhez képest erősen felülreprezentált a parlamentben. Azt viszont már kevesen tudják, hogy ha tisztán arányos rendszerünk lett volna 1998-ban, akkor sem az MSZP-SZDSZ-nek, sem a Fidesz-FKgP-nek nem lett volna meg az abszolút többsége (ebben az esetben az MDF 2,8 százalékos teljesítményével kiesett volna a parlamentből; hogy nem így történt, azt a Fidesszel közös egyéni jelöltjeinek és a hatékony visszalépéseknek köszönhette csak). Két kormányalakítási lehetőség lett volna ekkor: a Fidesz és az FKgP vagy beveszi harmadiknak a frissen betört MIÉP-et, vagy megalakul az egyébként is szóba került nagykoalíció – a nagyobb támogatottságú MSZP miniszterelnök-jelöltjével, Horn Gyulával az élen. Nyilvánvaló, hogy bármelyik szcenárió is valósult volna meg, egész más irányt vett volna az összes érintett politikai szereplő karrierje, hamarabb átalakult volna a pártpaletta, és minden valószínűség szerint nem úsztuk volna meg az előrehozott választásokat. Az arányos rendszereknek ettől még természetesen megvan a létjogosultsága, csak nem árt tisztában lenni a kormánystabilitásra gyakorolt áldatlan hatásaival.