Harmadik és egyben utolsó koncepciónk egyfajta elegye az első kettőnek (ezek részletesen itt és itt), és egyben a leginkább rokon a húsz éve hatályos választási rendszerrel. Arról már volt szó, hogy egy kétszáz fő megválasztására kalibrált rendszerben indokolatlan volna három pillér fenntartása (egyéni kerületek, területi listák, országos lista), de a jelenlegi szisztémában egyszerre megjelenő többségi és listás szavazat megőrzése mellett nem megoldhatatlan, hogy megmaradjon a kompenzációs mechanizmus is. Más kérdés, van-e rá igény.

A harmadik koncepcióban tehát szavazhatnánk egyéni jelöltre és pártlistára is, és nem vesznének el a nem győztes egyéni jelöltekre leadott szavazataink sem.

Az összehasonlíthatóság kedvéért kiszámoljuk 140 és 160 egyéni kerületre, de érdekesebb a helyzet akkor, ha csak 100 körzet van. A fennmaradó helyek tehát egy olyan országos listáról találnának gazdára, amelyre kétfelől érkeznének a szavazatok: az egyéniben nem győztes jelöltekre leadott voksokat és a pártlistákra leadott szavazatokat összesítenék itt.

Parlamenti arányok a 2010-es eredmények alapján, ha a választást a vázolt koncepció mentén bonyolították volna le (160-40, 140-60 és 100-100 egyéni-listás arány mellett)[1]

A táblázatokból látszik, hogy mind 160, mind 140 egyéni kerülettel erősen torzít a rendszer (jobban, mint az első, és kevésbé, mint a második koncepcióban), de ha 100-100 egyéni és listás hellyel számolunk, akkor elég pontosan visszakapjuk a tényleges mandátumarányokat. Természetesen ez is erősen felülreprezentálja a Fideszt (a mindenkori győztest), de valószínűleg nem nagyobb mértékben, mint a hatályos választási szabályozás. Érdemes megnézni a 2006-os eredmények alapján készített modellszámítást is:

Parlamenti arányok a 2006-os eredmények alapján, ha a választást a vázolt koncepció mentén bonyolították volna le (160-40, 140-60 és 100-100 egyéni-listás arány mellett)[2]

Azt láthatjuk, hogy a 100-100-as modell a 2006-os erőviszonyok mellett is a valóságosnál árnyalatnyival jobban megerősíti a győztes pártot, de nagyjából itt is visszakaptuk a tényleges parlamenti arányokat, amelyek 2006-ban így alakultak: Fidesz: 42,5%, MSZP: 49,2%, SZDSZ: 5,2%, MDF: 2,9%.

A fő probléma a 100-100-as felosztással, hogy az egyéni képviselőknek átlagosan 80 ezer választó érdekeit kellene megjeleníteniük, ami gyakorlatilag formalitássá degradálná a helyi érdekek képviseletét (persze számos érv szól amellett, hogy már ma sem több annál).

Mivel a másodlagos preferencia kifejezésére mindenképp van mód ebben a rendszerben, célszerű egy fordulóban lebonyolítani a választást, de felépíthető ez a szisztéma két fordulóban is (a mérlegelendő szempontokat már leírtuk korábban). Az aránytalanságot tekintve ez a rendszer az előző kettő között foglal helyet, persze ezen lehet segíteni, ha a többségi és a listás ág aránya az utóbbi javára változik. A koncepciónak további elemei is mozgathatóak: a jelölt- és listaállítás szabályai például elsősorban a kisebb formációknak jelenthetnek élet-halál-kérdést (még egy esetlegesen alacsonyabb küszöb mellett is).

Bár az összehasonlíthatóság kedvéért következetesen kétszáz főre modelleztük a koncepciókat, célszerűbb páratlan számú parlamentet létrehozni, leginkább a Csehországból jól ismert patthelyzet elkerülése miatt.

Összefoglalás

Természetesen számtalan, itt nem tárgyalt rendszer felvázolható még. Nem az optimális szisztémát kerestük, hanem az eddig rendelkezésünkre álló információk alapján a legvalószínűbb megoldásokat igyekeztünk modellezni; sem egy tisztán listás, sem egy preferenciális elemmel kiegészített listás, sem egy a német rendszerhez hasonló vegyes, de alapvetően arányos rendszernek nincs realitása.

Látszólag a koncepciók mindegyike a Fidesznek kedvez, aminek annyi az oka, hogy jelen erőviszonyok mellett minden létező választási rendszer magabiztos többséghez juttatta volna a pártot; még egy tisztán listás rendszerben is, ahol 1% lenne a küszöb, a Fidesz a parlamenti mandátumok 54%-át birtokolná.

A megfelelő koncepció kiválasztását a Fidesz középtávon várható pozíciója fogja meghatározni. Egy jelenleg számukra kedvező, durván a többségi ágat erősítő modell könnyen visszaüthet: ma nem tűnik valószínűnek, de egyáltalán nem kizárható, hogy négy év alatt akár az MSZP elmúlt ciklusban tapasztalt eróziója áll a Fidesz előtt, és ha egyidejűleg felnő mellette egy kormányképes erő (legyen az bármilyen színezetű, régi, új vagy régi-új politikai erő), a Fidesz a saját csapdájába eshet. Négy évnél tovább pedig képtelenség látni: 1994-ben az MDF és az SZDSZ sem hitte volna, hogy több választáson épp nekik jelent majd kihívást az általuk 4-ről 5%-ra emelt küszöb megugrása, és hogy részben ennek eredményeképp együtt válnak esélytelenné rá 16 évvel később.

Mindezek fényében ma az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy alkotmányos feszültséget generálva beleírják az alaptörvénybe, hogy a parlament létszáma nem lehet több kétszáz főnél, amivel átmenetileg letudottnak tekinthetik a témát, és majd 2012-2013-ban – amikor már jobban körvonalazható, milyen rendszer szolgálja a Fidesz választási érdekeit – mögé teszik az új szisztémát. Ez az eljárás viszont azt az apró problémát vetheti fel, hogy 263 képviselőnek arra kell igen-gombot nyomnia, hogy a két frakció legalább minden második tagja elveszíti a képviselői munkáját a következő ciklusban. Erre könnyebb őket rávenni négy, mint egy-két évvel az ominózus választás előtt. Ha nem hajlandók megszavazni az új választási törvényt, akkor meg ott állhatunk bután egy 386 fős választási törvénnyel és egy 200 fős felső korlátot tartalmazó Alkotmánnyal. Nagy kérdés, hogy mely ellenzéki párt és milyen áron lenne hajlandó kisegíteni ekkor a Fideszt.

Vita

Az elmúlt napokban felvázolt koncepciókon túl is elképzelhetőek reális megoldások, és természetesen számos, itt (egyelőre) nem tárgyalt kérdést vet föl a választási reform ügye. A következő hetekben ezért szakmai vitát szeretnénk kezdeményezni, nem csupán az egyes koncepciókról, hanem a választási rendszerrel összefüggő további fontos kérdésekről, így például a jelöltállítás rendszeréről, az adatvédelmi problémákról, a kampány szabályozásáról stb. Bízunk benne, hogy sikerül fórumot teremtenünk a választási reform érdemi vitájának.

[1] Az első fordulóban élen álló jelölteknek adtuk az egyéni mandátumot, így Tóth Józsefen kívül csak fideszes politikus nyert volna egyéniben (feltételezve, hogy a kerülethatár-átrajzolások egyik esetben sem érintették volna az erőviszonyokat). A területi listákra leadott szavazatokat pedig összeadtuk a vesztes egyéni jelöltekre leadott szavazatokkal, és a D’Hondt-mátrixszal kiosztottuk a mandátumokat.

[2] Az MSZP jelöltjei 99 helyen vezettek vagy nyertek az első fordulóban (az SZDSZ-szel közös jelölteket és Gyenesei Istvánt is ideszámoltuk), a Fidesz-KDNP jelöltjei pedig 77 helyen (az MDF-fel közös jelöltet is hozzáadtuk). A kerületek 56,25%-ában tehát a baloldali, 43,75%-ában pedig a jobboldali jelöltek vezettek. Természetesen súlyos leegyszerűsítés, de a célnak megfelelő eljárás, hogy ilyen arányban osztottuk ki a választókerületi győzelmeket közöttük. A területi listákra leadott szavazatokat pedig összeadtuk a vesztes egyéni jelöltekre leadott szavazatokkal (a közös jelöltekre adottakat fele-fele arányban elosztottuk), és a D’Hondt-mátrixszal kiosztottuk a mandátumokat.