Az elmúlt években fel-felbukkantak olyan elképzelések, hogy a parlamenti létszám kétszáz főre csökkentésének legegyszerűbb módja az volna, ha a jelenlegi vegyes rendszer mindhárom ágáról érkező mandátumszámot egyszerűen megfeleznénk. Már 2007-ben is kritikusan viszonyultunk ehhez a baltával felezős megoldáshoz, mégis, mivel szivárogtak ki olyan információk, hogy a Fideszben mérlegelik ennek lehetőségét, érdemes az elképzelést komolyan venni és újra áttekinteni. Az MTV Az Este című műsora április 23-ai adása 90 egyéni választókerületre, 90 területi listás- és 20 országos mandátumra épülő rendszerről számolt be – fogadjuk el ezeket az értékeket kiindulási alapnak.

Egy ilyen tervezetnek először is az egyéni képviseletre gyakorolt hatását kell megvizsgálni. Ma egy egyéni képviselő átlagosan 57 ezer embert, köztük körülbelül 45 ezer választót reprezentál. Ha nem 176, hanem csak 90 egyéni választókerületünk lenne, akkor ezek az értékek rendre 111 ezerre és 89 ezerre módosulnának. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb lakosságot foglal magában egy választókerület, annál kevésbé jeleníthetők meg a helyi érdekek a parlamentben, és annál kevésbé éreztethető a választókkal, hogy valódi képviseletük van az országos politikában. Már ma sem ritkák a több tucat települést magukba foglaló körzetek, egy ilyen mértékű kerületcsökkentés viszont végképp formalitássá tenné az egyéni képviseletet.

Aztán itt vannak a területi listák. A választási rendszernek ezt az ágát arányosnak szánták, de már az első pillanattól kezdve erős torzításokat okozott, ilyen létszám mellett ugyanis (legfeljebb 152 mandátum 20 területi listáról) éppen működőképessége határán mozog. Mit jelent ez? Azt, hogy arányosan nem lehet kevés, csak sok mandátumot kiosztani.

Vegyük azt a példát, hogy egy megyében négy párt a következőképp teljesít: 40-40-10-10%. Hogyan osszunk ki közöttük négy mandátumot a teljesítményükkel arányosan? Mindenki kap egyet? Nem túl igazságos, hiszen két párt négyszer olyan jól teljesített, mint a másik kettő. A másik variáció, hogy a két nagy 2-2 mandátumot kap, a két kicsi pedig egyet sem. Ez sem nevezhető arányosnak, a jelenlegi rendszerben mégis több megyében ez történne. (A 10-10 százaléknyi szavazat persze nem vész el, hanem töredékszavazat formájában az országos listán hasznosul, de ott egy mandátum jóval többe kerül.) Ha nem 4, hanem mondjuk 10 mandátumot is ki lehetne ezekben a megyékben osztani, akkor nem volna probléma: a két nagy 4-4, a két kicsi 1-1 mandátumot kapna, ami a teljesítményüknek tökéletesen megfelel. Belátható tehát, hogy a területi listás rendszer akkor és csak akkor működik, ha bőven rendelkezésre állnak mandátumok. Ezzel szemben ma 3 megyében 4 mandátum, további 11 megyében pedig 5-6 parlamenti hely osztható csak ki, így ezekben a megyékben a 10-15 százalék körül teljesítő pártok csak véletlenül juthatnak területi mandátumhoz (a Jobbik idei 15,44 százalékos Tolna megyei eredménye is kevés volt ehhez).

Ez a helyzet tehát ma, lássuk, mi lenne, ha ezt a 152-es keretet 90-re csökkentenék. Nem igényel hosszas bizonyítást, hogy a területi listák képtelenek volnának betölteni funkciójukat: figyelembe véve a népesség jelenlegi megyei eloszlását a 19-ből 10 megyében mindössze 2-3, további 8 megyében pedig 4-6 mandátumért folyna a harc. Ez már önmagában is nonszensz, ráadásul akár 20-30 százalékos eredmény is kevés lehetne egy területi képviselői helyhez. 90 egyéni választókerület mellett tehát 90 további mandátumot – bár látszólag az arányosság jegyében, valójában sokkal inkább a többségi logikával – osztanának ki a nagyoknak.

Területi listákról kiosztható mandátum-keretszám megyei bontásban
(A 90 fős keretet a D’Hondt-módszerrel osztottuk ki a 2010-es névjegyzéki adatok alapján.)

A kompenzációs listáról kiosztható mandátumok aránya is lényegesen csökkenne: míg az egyetlen ténylegesen arányosan működő pillérről jelenleg a parlamenti mandátumok legalább 15, addig az új rendszerben csak legalább 10 százalékát osztanák ki – ez is továbberősítené a nagy pártokat. Érdemes megnézni, hogy ha a mostani választásokat ebben a rendszerben bonyolították volna le, milyen eredményeket kaptunk volna. A táblázatból látszik, hogy a Fidesz még nagyobb arányú győzelmet aratott volna (jelenleg a mandátumok majdnem 68%-át birtokolja), a többiek pedig mind bő 1 százalékponttal kisebb súllyal lennének jelen a parlamentben. Az aránytalanság azért nem tűnik annyira erőteljesnek, mert ezen a választáson a jelenlegi rendszer is erősen felülreprezentálja a Fideszt; más erőviszonyok mellett jóval nagyobbak is lehetnének az eltérések. Számos közjogi és politikai kérdést vet fel továbbá, hogy ha egy 7,5 százalékos párt 6 képviselőt tudna csak bejuttatni a parlamentbe, hogyan tudnák ilyen kis létszámban egyáltalán ellátni a munkájukat (egy ötszázalékos párt esetében ráadásul elképzelhető, hogy csak 4-5 képviselői helyet nyerne).

Parlamenti arányok a 2010-es eredmények alapján, ha a választást a vázolt koncepció mentén bonyolították volna le (Feltételezve, hogy a XIII. kerületben egy választókerületté olvadt volna össze Szanyi Tibor és Tóth József körzete, és megengedően Molnár Oszkárt is megtartottuk győztesnek.)

Egy kétszáz fős parlamentre nem érdemes három pillért fenntartani. Ha valamiért a Fidesz mégis ragaszkodna mindháromhoz, akkor egyféleképp hidalhatná át a problémát: a 20 megyei listát 7 regionálisra cserélheti, így egy régióban átlagosan 13 mandátumot lehetne kiosztani. Az egyéni képviselet problémáját viszont ez sem oldaná meg.

Nem tudhatjuk, hogy a Fidesz műhelyeiben komolyan felmerült-e a fenti „fűnyíróelvet” követő mandátumfelezés, de ha igen, akkor sem valószínű, hogy e mellett tennék le a garast. Jóval valószínűbb, hogy ennél nyíltabban erősítenék a többségi pillért, méghozzá a listás ágak valamelyikének elhagyása mellett. A következő napokban ezt axiómának tekintve vázolunk fel a most tárgyaltnál esélyesebb koncepciókat.