„Az egyik aktivista végigkopogtat egy házat saját pártja nevében, és összeszed X számú ajánlószelvényt. Aztán az ugyanazon párthoz tartozó kollégája megy végig ugyanezen a házon, de már egy másik párt nevében. »Ne tessék bajlódni a kitöltéssel, csak tessék aláírni, majd mi megoldjuk a többit« – mondja a választópolgárnak, és máris a kezében van egy kincs, az aláírt ajánlószelvény, amit még bármelyik jelölt nevére ki lehet állítani” – ismerteti a képviselőjelölt-állítás egyik illegális, ám bevett módszerét László Róbert. Rádai Eszter interjúja.A Political Capital kutatója szerint mára a választókerületek között a belső migráció következtében kialakult egyenlőtlenségek, aránytalanságok az egyenlő választójog elvét sértő állapotot hoztak létre, a jelöltállítás mai, ajánlószelvényes mechanizmusa pedig a kis pártok, köztük az új politikai erők számára a parlamentbe jutás legfőbb akadályát jelenti.

– Mire alapozza azt a tanulmánya végkövetkeztetéseként megfogalmazott állítást, hogy „veszélyben a soron következő választás”? Milyen az a rendszer, amely alapján áprilisban meg fogjuk választani a következő parlamentet?

– Jó néhány elemében elavult, sérti az egyenlő választójog elvét, a jelöltállítási rendszer súlyos visszaélésekre ad lehetőséget, ráadásul adatvédelmi aggályokat is felvet. Tavaly nyáron abban a reményben írtuk meg és juttattuk el az összes parlamenti képviselőnek ezt a választási auditot, hogy az Országgyűlés az ősz folyamán talán kiküszöböli a problémákat. Nem így történt. Bár a választás maga nincs veszélyben, szerencsésebb lett volna, ha korszerűsítették volna a több sebből vérző szisztémát.

– Azért vérzik több sebből, mert húsz éve, 1989-ben ideiglenesnek, egyszer használatosnak szánták, vagy mert eleve alkalmatlan volt?

– Az a rendszer, amit 1989-ben abban a biztos tudatban alkottak meg a Nemzeti Kerekasztalnál, hogy a 90 után felálló első demokratikus parlament rögvest újat alkot helyette, akkoriban kifejezetten korszerűnek számított. Főbb működési mechanizmusai az idő próbáját is kiállták, még ha annyira bonyolult is, hogy a legtöbb választópolgárnak esélye sincs, hogy átlássa: miután leadta a szavazatát, hogyan lesz abból parlamenti mandátum. Tehát nem igaz az az állítás, hogy úgy rossz, ahogy van, és helyette alapvetően, gyökeresen mást, újat kellene létrehozni, az állagmegóvására azonban nagy szükség lett volna, és lenne ma is.

– Például?

– Olyan problémákról van szó, amelyek nem számon kérhetőek egy átmenetinek szánt rendszeren, hiszen csak hosszabb távon jelentkeznek. Csak a két legfontosabbat mondom. 1989-ben nem számolhattak a választókerületek között a belső migráció következtében kialakult egyenlőtlenségekkel, aránytalanságokkal, amelyek az egyenlő választójog elvét sértő állapotot hoztak létre. És természetesen nem kalkulálhattak az egyre terjedő jelöltállítási visszásságokkal, az ajánlószelvényekkel való egyre gyakoribb visszaélésekkel sem, még kevésbé azzal, hogy mára ez az intézmény jelenti a kis pártok, köztük az új politikai erők számára a parlamentbe jutás legfőbb akadályát.

– Nézzük az elsőt, a választókerületek között kialakult aránytalanságokat. Mit mutat az eredetileg ugyancsak ideiglenesnek szánt választási térkép, amelynek alapján most a hatodik választást fogják lebonyolítani. Például azt, hogy 2006-ban egy veszprémi választó szavazata két és félszer annyit ért, mint egy szi­get­szent­mik­lósié, vagy fordítva: egy szi­get­szent­mik­lósié fele annyit sem, mint egy veszprémié.

– Sőt, az európai parlamenti választások idején már ennél is nagyobb volt az aránytalanság, ami 2010-re minden bizonnyal eléri a háromszoros mértéket.

– Szemben a velencei bizottság választási kódexének előírásával, amely szerint a mandátumok választókerületek közötti eloszlásának egyenletesnek kell lennie, maximum 10-15 százalék lehet az eltérés. De miért baj, ha jelentős mértékben eltér a körzetek lélekszáma, miért fontos, hogy az egyes szavazatok értéke, súlya minden körzetben megközelítőleg egyenlő legyen?

– A 2006-os arányoknál maradva: nem mindegy, hogy egy választó voksa egy a huszonhétezerből vagy egy a hatvanhétezerből. Az előbbi esetben érezhetően sokkal többet nyom a latban. Egy huszonhétezres választókerületben tényleg sokkal inkább múlhat néhány szavazaton az egyéni győzelem, mint egy hatvanhétezresnél.

– 2005-ben az Alkotmánybíróság határozatban mondta ki, hogy a körzetek lélekszáma közötti eltérés már alkotmányos aggályokat vet föl, és 2007. június 30-ig adott határidőt az Országgyűlésnek, hogy orvosolja ezt a problémát…

– És most 2010 van, és még mindig nem történt semmi.

– Miért nem? Sőt, miért nem történt már sokkal előbb? A választások legitimitása nem közös érdeke valamennyi politikai erőnek? Ráadásul alkalomadtán mindegyiket sújthatja ez az aránytalanság.

– Szomorú, de ma Magyarországon egy alkotmányos kötelezettség nem szül cselekvési kényszert. Viszont ha másért nem, legalább azért megoldhatták volna ezt a problémát, mert minden politikai erő elemi érdeke, hogy választási győzelme alkotmányosan ne legyen megkérdőjelezhető. Úgy látszik, ezt a közös politikai érdeket egyik nagy parlamenti frakcióval rendelkező párt sem ismerte fel; sem az MSZP, sem a Fidesz nem mutatott hajlandóságot a megoldásra. Egészen más, teljesen mellékes téma került a választási rendszerről folytatott vita középpontjába: a parlamenti képviselők létszáma – ami teljesen irreleváns, viszont jóval népszerűbb kérdés.

– Meg lehet-e becsülni, pillanatnyilag mely pártok nyernének vagy veszítenének a választókerületek átrajzolásával, egy arányosabb rendszerrel?

– Sok múlik a konkrét kerülethatárokon, de mivel nemcsak ezek húzódnának máshol, hanem az egy megyében kiosztható – egyéni és területi – mandátumok száma is változna, minden bizonnyal a Fidesz nyerne legtöbbet az átalakításokkal. Budapesten ugyanis összesen négy-öt mandátummal kellene már kevesebbet kiosztani, míg Pest megyében például, ahol húsz év alatt több mint harminchárom százalékkal nőtt a választásra jogosultak száma, nyolccal-kilenccel többet. Vagyis Pest megye volna a legnagyobb győztese az átalakításoknak.

– Pest megye, ahol a jobboldal mindig erősebb volt, szemben az ugyanezen idő alatt lakosságának több mint egytizedét elvesztő – eddig legalábbis – balliberálisnak mondott Budapesttel.

– Választókerülete válogatja, de az mindenképpen elmondható, hogy a jobboldali pártok mindig erősebbek voltak az agglomerációban, mint a fővárosban. A fő kérdés azonban nem az, hogy kettő, három vagy négy mandátummal jutna-e kevesebb Budapestnek egy adott pillanatban, és mennyivel több bizonyos megyéknek, hanem az, hogy olyan szabályozásra van szükség, amely képes folyamatosan, hosszú távon követni a népességarány-változásokat. A megoldás tehát nem az egyszeri kerülethatár-revízió, hanem az, ha négy-, hat-, legkésőbb nyolcévenként valamilyen független testület felülvizsgálná ezeket az arányokat, és hozzájuk igazítaná mind a választókerületi határokat, mind az egy megyére jutó – egyéni és területi – mandátumok számát.

– Az előbb a nagy pártok fel nem ismert közös politikai érdekének nevezte a választási térkép folyamatos „karbantartását”. Amelynek – látszólag legalábbis – ellentmond a tanulmánya, amelyben a pártok politikai ellenérdekeltségével magyarázza a mulasztást: „minden egyes térképátrajzolással, határmódosítással sérülhet valamelyikük politikai érdeke”. Hogyan?

– Ismerjük az úgynevezett Gerry­man­de­ring-módszert, amely egy XIX. századi massachusettsi kormányzóról és az általa – politikai érdekek mentén – felrajzolt, furcsa, szalamandra alakú választókerületekről kapta a nevét, és amely segítségével, pusztán a körzethatárok tologatásával, bármelyik politikai erőnek kedvező választási térképet lehet létrehozni. Ma már megvan hozzá az informatikai háttér is, így különböző internetes oldalakon bárki próbálkozhat térképrajzolással. A kerülethatárok kijelölése tehát mindig érzékeny politikai kérdés, hiszen nem mindegy, hogy bizonyos kistelepülések vagy városrészek egyik vagy másik választókerülethez tartoznak‑e. Ennél viszont jóval fontosabb és hosszabb távú érdek fűződik ahhoz, hogy a választási eredmény ne legyen alkotmányos alapon támadható. Érdekes egyébként, hogy a választókerületi határokat nem törvény, hanem egy 1990-es minisztertanácsi rendelet rögzíti.

– Tehát a kormány akár át is rajzolhatná – rajzolhatta volna – a választókerületeket?

– Akár át is rajzolhatná, de az aránytalanságot ma már nem tudná felszámolni vele, hiszen az egy megyére jutó mandátumok számát már a választójogi törvény szabályozza, ami kétharmados. Azonkívül óriási támadási felületet jelentene parlamenti jóváhagyás nélkül megváltoztatni a választókerületi térképet, nem véletlen, hogy az elmúlt húsz évben ezt nem tette meg egyik kormány sem.

– De kétharmados többség birtokában ezt egy kormány minden további nélkül megteheti.

– Ha egy kormánynak kétharmados többsége van, akkor nemcsak a választókerületi határokhoz nyúlhat hozzá az ellenzékkel való egyeztetés nélkül, hanem az egész választási rendszert újraírhatja.

– Ezen belül olyan választókerületeket is kialakíthat, amelyek minden tekintetben neki kedveznek?

– Természetesen, de egy esetleges kétharmados Fidesz-kormány minden bizonnyal továbbmenne ennél. A párt már nagyon régen hangoztatja, hogy kétszáz fős parlamentet hozna létre. Eddig lehetett a politikai rivális ellenállására hivatkozni, a kétharmados többség birtokában már aligha, így könnyen a saját csapdájába eshet.

– Miért lenne ez csapda a Fidesz számára?

– Mert nem tudunk arról, hogy volna választásirendszer-koncepciója, a kisebb parlamentre vonatkozó törekvései kizárólag a nyilvánosságnak szóltak. Volt, hogy az alkotmányban kívánta rögzíteni – abban a biztos tudatban, hogy az MSZP ezt nem fogja támogatni – a kétszáz fős létszámot, de arról hallgatott, hogyan igazítaná hozzá a rendszert. Máskor meg azt hallottuk tőle: meg kell felezni a választási rendszer minden ágáról elnyerhető mandátumok számát, mind az egyéni választókerületeket, mind a különböző listákat. Egy olyan összetett választási rendszer azonban, mint a miénk, már így is a működőképessége határán mozog, lényegesen kisebb létszámú parlament esetében fenntarthatatlan lenne. A kétharmados többség birtokában azonban nem valószínű, hogy kihátrálhatnának az ígéretük mögül, tehát valamilyen, a jelenlegitől gyökeresen eltérő szisztémát ki kéne dolgozniuk.

– Rejt-e veszélyeket ez a mai helyzet a 2010-es választásra nézve?

– Ha egy választás körül alkotmányos aggályok vannak, az magában foglalja azt a kockázatot, hogy lehetnek, akik illegitimnek tartják az eredményt, így a parlamentet és a kormányt is. Tavaly ilyenkor még reálisnak tűnt, hogy tömegével érkeznek majd kifogások a 2010-es választások után, most viszont már olyan nagy a Fidesz előnye, valószínűleg olyan hatalmas arányban nyer, hogy a választókerületi aránytalanságok az eredmény szempontjából jelentéktelenné válnak. Öntudatos választópolgárok persze még így is lehetnek, akik kifogást nyújtanak be – akár az alkotmánybírósági határozatra hivatkozva – a választási eredmények ellen.

– Tehát minden egyes ilyen választókerületben meg lehet minden egyes eredményt támadni?

– Elvileg igen, de ezt a „próbapert” a Political Capital már tavaly lefuttatta, és kiderült, hogy alkotmányos aggályok miatt nincs olyan szerv, amely megsemmisítené a választási eredményt. Éppen azért nyújtottunk be a 2009. januári ferencvárosi időközi választás névjegyzéke ellen kifogást, hogy még időben kiderüljön, mit mondanak ilyenkor az illetékes választási bizottságok.

– Mit mondanak?

– Minden szinten elutasították a kifogást, de sem a helyi, sem a területileg illetékes választási bizottság, sem a Fővárosi Bíróság nem vitatta az alkotmányos probléma fennállását. Így aztán rögtön Alkotmánybírósághoz fordultunk, de határozat mindmáig ebben az ügyben nem született. Az viszont kiderült a ferencvárosi esetből, hogy jogorvoslati eszközökkel – erre a problémára hivatkozva – nem lehet eredményt elérni, tehát a 2010-es választások fölött nem lebeg a megsemmisítés réme, annak ellenére sem, hogy az egyenlő választójog elve továbbra is sérül.

– Beszéljünk a választási rendszer másik akut problémájáról, az ajánlószelvényekről, illetve a jelöltállítási visszásságokról. Miért számít ez ma a parlamentbe jutás egyik legfőbb akadályának, amelyet csak a nagy pártok tudnak jó eséllyel átugrani, de akár visszaélni is vele? Ahogyan írja, ez a legfőbb oka a politikai piac egyre szűkülő kínálatának.

– Általában az ötszázalékos határt szokták legfőbb okként emlegetni, pedig az indulás esélye már az ajánlószelvényeken elúszhat. Ez a jelöltállítási rendszer indokolatlan mértékben sújtja a kevésbé beágyazott politikai szereplőket. Ahhoz ugyanis, hogy egy párt rajtvonalhoz állhasson minden megyében és Budapesten fel kell kerülnie a szavazólapokra, különben esélye sincs átugrani az ötszázalékos küszöböt. Ehhez legalább negyvenkilenc egyéni jelöltre, azaz harminchatezer-hétszázötven érvényes ajánlószelvényre van szükség. Ez a minimum, amit teljesítenie kell, de igazán jó esélyekkel csak akkor indulhat egy párt, ha mind a százhetvenhat egyéni kerületben van saját jelöltje. Ehhez viszont nem kevesebb mint százharminckétezer ajánlás szükséges. Nyilvánvaló, hogy ez emberi erőforrást, infrastruktúrát, szervezett munkát, tehát rengeteg pénzt igényel. Egy új politikai formáció számára ezt az akadályt a legnehezebb megugrani.

– Mi történik, ha egy jelölt nem tudja megszerezni a hétszázötven ajánlószelvényt, vagyis nem tud elindulni? Mi múlik az ő indulásán?

– Az egész rendszer az egyéni választókerületekre épül: ha nincs elég jelölt, nincs területi és országos lista sem. Egy területi listához az ottani választókerületek legalább egynegyedében, de legalább két választókerületben kell egyéni jelöltet állítani. Ez azt jelenti, hogy például Budapesten, ahol harminckét választókerület van, legalább nyolc egyéni jelölt kell ahhoz, hogy területi listát állíthasson egy párt. Pest megyében tizenhat választókerület van, ott elég négy egyéni jelöltet állítani a megyei listához. Viszont a legtöbb megyében kevesebb mint tíz választókerület van csak, ezek mindegyikében két egyéni jelölt is elegendő egy területi lista állításához. Az országos lista állítása már jóval egyszerűbb: elég hozzá hét területi lista.

– Két egyéni jelölt megyénként, az ezerötszáz ajánlószelvény. Ennyit az erők koncentrálásával lehetetlen összeszedni?

– Nem lehetetlen, de választásról választásra az a tapasztalat, hogy egyre kevesebb jelölt tud elindulni, és ezért egyre kevesebb párt tud kellő számú területi listát állítani.

– Különösen, ha előbb letarolják előle a terepet.

– Így van. Biztos vagyok benne, hogy az ajánlószelvények február 8-i postázása után el fogják lepni az aktivisták az országot, és a szükségesnél jóval nagyobb számban és szélesebb körben akarják azonnal begyűjteni az ajánlószelvényeket. A Fidesz például már nyilvánvalóvá is tette, hogy kétmillió ajánlószelvényt kíván összegyűjteni, noha az ajánlószelvényt nem erődemonstrációra, hanem jelöltállításra találták ki. A kis pártok számára így talán még az eddigieknél is nehezebb lesz a szükséges mennyiséget megszerezni, amit nem könnyít meg a választópolgárokat egyre inkább jellemző apolitikusság és a visszaélésektől való – jogos – félelem sem.

– Vegyük akkor sorra az ajánlószelvényekkel kapcsolatos, lehetséges visszaéléseket. Tudjuk, hogy ez a tevékenység nehezen vagy egyáltalán nem ellenőrizhető, és természetesen az sem, kerül-e belőlük és milyen úton más pártokhoz valamennyi.

– Igen, ezek nehezen vagy egyáltalán nem bizonyíthatóak, de az biztos, hogy a jelenlegi rossz, hiányos, elavult szabályozásnak köszönhetően rengeteg visszaélési lehetőség egyszerűen benne van a rendszerben. Egy másik párt nevében ajánlószelvényt gyűjteni nem nehéz feladat. A legegyszerűbb módja a rosszhiszemű ajánlószelvény-gyűjtésnek a következő: az egyik aktivista végigkopogtat egy házat saját pártja nevében, és összeszed X számú ajánlószelvényt. Aztán az ugyanazon párthoz tartozó kollégája megy végig ugyanezen a házon, de már egy másik párt nevében. „Ne tessék bajlódni a kitöltéssel, csak tessék aláírni, majd mi megoldjuk a többit” – mondja a választópolgárnak, és máris a kezében van egy kincs, az aláírt ajánlószelvény, amit még bármelyik jelölt nevére ki lehet állítani.

Sokkal egyszerűbb, bár jóval brutálisabb módja az ajánlószelvény-szerzésnek a postaláda-feltörés. Ha február második hetétől bárhol feltört postaládát látunk, okkal gondolhatjuk, hogy az ajánlószelvény miatt tették. Ez egyébként a legértékesebb zsákmány, hiszen a borítékban az ajánlószelvény mellett ott van a címzett személyes adatait tartalmazó értesítő is.

– És az aláírás?

– Képtelenség több százezer aláírást ellenőrizni, bárki aláhamisíthatja.

– Mit lehet tenni az ilyen módon, nem legálisan megszerzett ajánlószelvényekkel?

– Például szavazat-megosztási céllal oda lehet adni a fő politikai ellenfél oldalán lévő rivális párt jelöltjének, de jó pénzért értékesíteni is lehet. Ezt tavaly októberben, a józsefvárosi időközi polgármester-választás idején a Magyar Televízió riportere A szólás szabadsága című műsorban be is mutatta. Gond nélkül néhány perc alatt beszerzett egy-két telefonszámot és negyvenöt darab ajánlószelvényt, darabját ezer forintért, bebizonyítva azt, amit eddig is sejtettünk: létezik az ajánlószelvények feketepiaca. Majdnem ekkora probléma, hogy a pártok adatbázist építhetnek ezekből az adatokból. A törvény ugyan előírja, hogy nem szabad másolatot készíteni az ajánlószelvényről, sem adatbázisba tenni őket, a fölöslegessé vált ajánlószelvényt pedig meg kell semmisíteni, ezek a szép előírások azonban ellenőrizhetetlenek és életszerűtlenek.

– Különösen a törvénytelenül megszerzett kopogtatócédulák esetében, a belőlük építendő adatbázis tilalma végképp értelmetlen.

– Az már halmozása a bűncselekményeknek, és nyilván nem is követi el minden párt, de hogy a jelenlegi rossz szabályozás erre is lehetőséget ad, az biztos. Az illegális adatbázis-építés egyébként a jóhiszemű választópolgárok esetében bevett – és egyben a legetikátlanabb – dolog, hiszen ők azok, akikről tudni lehet, hogy valóban a párt támogatói közé tartoznak. Az ő adataikkal való visszaélés jelent ellenállhatatlan kísértést a pártok számára, hiszen ezekből lehet a leghatékonyabb mozgósító adatbázisokat összeállítani, amelyeket valószínűleg soha senki nem fog megtalálni. Vagy ha találnak is különböző pártaktivistáknál ilyen-olyan listákat, soha nem lehet bebizonyítani, hogy ajánlószelvények alapján, egyáltalán, illegálisan készültek volna.

– Mert legálisan is hozzájuthatnak választói listákhoz.

– Sokba kerül, de a választói névjegyzékről legálisan is lehet másolatot szerezni, később azonban azt is meg kell – kellene – semmisíteni. És telefonos úton, nagyon sokféleképpen lehet a szimpatizánsokról adatokat szerezni, sok legális útja is van ennek.

– A névjegyzék másolata kombinálva az ajánlószelvények gyűjtése során szerzett tapasztalatokkal, az például egy igazi kincsesbánya lehet.

– Így van.

– Úgy emlékszem, hogy a 2006-os választáson felfedeztek egy Fidesz-iroda számítógépének monitorján egy olyan listát, amelyen a nevek az illető rokon-, illetve ellenszenveiről tudósító, eligazító betűjelekkel is el voltak látva. (Lásd Bod Tamás: A szálak az okmányirodába vezetnek, ÉS, 2007/30., 37., 42.)

– Legalábbis könnyen kikövetkeztethető volt, hogy a betűjelek mit jelentenek. De természetesen ott sem lehetett semmit bebizonyítani.

– Mi történik, ha egy párt jelöltje által jóhiszeműen elfogadott ajánlószelvények hamisnak bizonyulnak? A ferencvárosi időközi választásból azért záródott ki az MDF és talán a MIÉP jelöltje…

– És Tomcat Magyar Szociális Zöld Pártja.

– …azért záródott ki a választásból, mert hamisított ajánlószelvényeket adott le.

– Ott egyértelmű volt, hogy törvénysértés történt, hiszen az ajánlószelvények fénymásolatok voltak, amit a törvény tilt.

– És ha a hamisítást nem a jelölt vagy a pártja követte el, ő csak elfogadta a valódinak hitt ajánlószelvényeket?

– Ez is elképzelhető. Innen ezt nem tudjuk megítélni, pontosan hogyan történt, hogyan kerültek oda azok a hamis ajánlószelvények. Az, hogy fénymásolatok voltak, szerintem még a legkisebb probléma, ha rajtam múlna, letölthetővé tenném az ajánlószelvényeket, mindenki nyomtasson belőle, amennyit akar, hiszen a kérdés az, valós ajánlási szándék áll-e mögötte. Ha egy ember több jelöltet is ajánl, akkor függetlenül a papír eredetétől, úgyis minden ajánlása érvénytelen. De véletlenül a szabályozásnak épp ez a kevéssé lényeges pontja ellenőrizhető, és ezen bukott meg három jelölt a Ferencvárosban. Nem zárhatom ki azt sem, hogy jóhiszeműek voltak, de ennek kiderítésére és bizonyítására ott és akkor se kapacitás, se idő nem volt. Sőt, azóta sem, az egyetlen feljelentéssel kapcsolatban, amit még 2008-ban az MDF tett, a napokban látott napvilágot a hír, hogy még mindig nem hallgatott ki háromszáz embert a rendőrség. Ez is mutatja, mennyire rossz és értelmetlen az egész ajánlószelvény-szisztéma.

– Ezért ajánlják helyette – más intézetekkel egybehangzóan – a kaució intézményét. Az hogyan segítene elkerülni a különféle visszaéléseket?

– A kaució az ajánlószelvénnyel való jelöltállítás minden egyes problémáját megoldja: ha nincs a rendszerben személyes adat, visszaélni sem lehet vele, azonkívül nem számít a pénz sem, csak az, hogy valaki akar‑e indulni a választáson vagy sem.

– Hogyhogy nem számít a pénz?

– Százezres nagyságrendben ajánlószelvényeket összegyűjteni, az rengeteg pénzbe kerül. Ezt azok tudják a legjobban, akik a legharsányabban tagadják.

– Többe, mint a kaució? Hiszen az egyik kaucióval kapcsolatos ellenérv épp a kis pártok szegénysége.

– Ez teljesen hamis érv. Sokkal drágább az ajánlószelvény-rendszer fenntartása.

– A kaució tehát a kisebbik rossz?

– Egyáltalán nem rossz! A jelenlegi rendszer rossz, mert velejéig korrupt, számtalan visszaélésre ad lehetőséget, feketepiacot teremt, és nagyon sokba kerül a pártoknak. A kaució a legtöbb pártnak nem kerülne pénzébe, csak letétbe kellene helyezni egy összeget, amit a választás után – egy minimális, akár már egyszázalékos eredmény esetén – visszakapna. Ez csak a teljesen komolytalan politikai szerveződéseket tartaná – céljával megegyezően – távol a választástól. Biztos, hogy sokkal többen rákerülnének a szavazólapra, de ez miért is lenne probléma? Dőljön el a választáson, kik mögött állnak választók.

– Rendelkeznek-e valamiféle becsléssel arról, hogy a kampányköltségek mekkora részét teheti ki az ajánlószelvény-gyűjtés?

– Százalékos arányokat nem mernék mondani, de látva, mekkora harc folyik értük, és tudva, hogy ez az első és legfontosabb akadály, amit le kell küzdeni a pártoknak, nyilvánvaló, hogy jelentős pénzeket emészt fel.

– Mit gondol, az MSZP-n és a Fideszen kívül lesz-e olyan párt, amelynek az ehhez szükséges erőforrás, infrastruktúra, pénz, aktivista a rendelkezésére áll?

– Eddig az SZDSZ-nek is mindig sikerült összeszednie majdnem minden kerületben a szükséges ajánlószelvényeket, és az MDF-nek is 2006-ban. Idén közösen is biztosan sok kihívást jelent ez majd számukra. A Jobbik egészen biztosan gond nélkül össze tudja szedni.

– Honnan tudja? Vannak felméréseik?

– Ehhez nem kellenek felmérések, látjuk, hogy a Jobbik országosan kiépítette az infrastruktúráját. Rengeteg aktivistájuk van, az európai parlamenti választásokon sem okozott problémát számukra, hogy elinduljanak. Annyi szelvényt biztosan gond nélkül összeszednek, hogy meglegyen a húsz területi listájuk, és elég nagy valószínűséggel a legtöbb egyéni választókerületben is lesz jelöltjük. Az sokkal inkább kérdés, képes lesz-e erre az éppen formálódó MDF-SZDSZ-együttműködés vagy az LMP, amely alternatív módszereket kezdett használni, az interneten előre be lehet náluk jelentkezni, így biztos helyekre tudnak kimenni. Hasonló módszert az MDF is alkalmaz Budapesten. De látható, hogy egyelőre nagyon kevesen ígérték nekik az ajánlószelvényüket. Az MDF és az LMP választási esélyeit leginkább az határozza meg, sikerül-e a tizenkilenc megyében és Budapesten listát állítaniuk, számukra ez az első nagy kérdés.

– Ahogyan ezek szerint az is, lesz-e az MSZP-n, a Fideszen és a Jobbikon kívül más politikai erő a magyar parlamentben. Az már biztos, hogy számos magyar állampolgár számára nem lesz párt, amelyre szavazhatna, ha az nem tud megfelelő számú jelöltet, illetve listát állítani. Majd ugyanez a párt – ugyanezért – az ötszázalékos küszöböt sem lesz képes átlépni. Ami nyilván növeli a választástól való távol maradók népesnek ígérkező táborát is.

– Igen, lehet, hogy sok korábban aktív választó most nem találja meg a pártját. Húsz év alatt alig sikerült új politikai szerveződéseket kitermelni, ami részben a közélettel szembeni szkepszis és közöny eredménye, nagyobb részben viszont a kontraszelektív jelöltállítási szisztémának „köszönhető”.

Rádai Eszter László Róberttel készített interjúja az Élet és Irodalom 2010. február 5-i számában jelent meg.