A mennyiség mítosza. Ebben lehetne összefoglalni a női kvóta körül az utóbbi két hónapban kialakult vitát, amely Magyar Bálint és Sándor Klára törvényjavaslata és cikkei, majd John Emese ellenvéleménye nyomán bontakozott ki. A kvóta melletti érvelés két lépésre egyszerűsíthető le: a minden politikai szereplőre vonatkozó törvényi szabályozás növeli a nők létszámát a politikában, aminek aztán egyenes következménye a politika témáinak, hangvételének, stílusának megváltozása. A logika több olyan előfeltevésen alapul, amely elfeledkezik a politikáról, és így könnyen az ellenkező hatást válthatja ki, mint amit maga elé kitűzött.

Az első ilyen előfeltevés, hogy a politikus súlyát, befolyását, érdekérvényesítő képességét a döntéshozatal intézményeibe való bejutás teremti meg, tehát pusztán attól lesz képes változtatást elérni, hogy a képességet, a hatalmat az intézmény biztosítja számára. Pedig már az előtt is politikusnak kell lennie, hogy képviselővé vagy miniszterré válna. Az a politikus, aki kvótával nyerte el mandátumát, ellenfelei, de párttársai szemében sem versenytárs, csupán társutas lesz, akinek érdekérvényesítő képessége kimerült abban, hogy nemi hovatartozása révén bejutott például az Országgyűlésbe. Tehát éppen a kvóta lehet a vele szembeni politikai küzdelem – az eljelentéktelenítés – egyik eszköze. Ez pedig könnyen a női politikus lekicsinylő dobozába zárhatja őt. A mennyiség nagyobb, de a súly kisebb lesz.

A politikus tekintélyét éppen az teszi lehetővé, hogy végigjárta a pozícióhoz vezető utat, leküzdötte az akadályokat és az ellenfeleket. A kvóta mellett érvelők célja a visszájára fordulhat: a látszólag gyors megoldás valójában nagyon is lassúnak bizonyulhat, ha a kvótával bejutott politikusoknak először is a saját politikai befolyásukat kell megteremteniük. Bár a frakciókat szavazógépnek tekintő vélekedések erről gyakran megfeledkeznek, a pártokon belül is politizálás zajlik. Ez több, egymással párhuzamosan futó politikai témában teszi szükségessé belső koalíciók és belső konfliktusok kialakulását. Nincs tehát garancia arra, hogy a kvótával pozíciót szerzett politikus éppen annak a témának lesz képes politikai súlyt adni, amelynek képviseletére pedig hivatottnak gondolja magát, vagy szánják őt.

A kvóta híveinek másik előfeltevése, amely figyelmen kívül hagyja a politikát, hogy a nők arányának előírása a nőket érintő társadalmi problémák automatikus megoldását jelenti. Vagyis hogy a kvótával bejutottak között eleve létezik olyan konszenzus, amely felülírja a további politikai különbségeket, például a pártkötődést, az ideológiai konfliktusokat. Márpedig az éles politikai szembenállásban a női témák sem női témákként jelennek meg, hanem mint az ellentétek újabb, de tartalmilag valójában nem önálló dimenziói, lásd a pártokon belüli egyéb képviseleteket, így a nyugdíjasokéit.

A kvótához kötődő legellentmondásosabb előfeltevés az, hogy a politikus, nem pedig az ügy hordozza magában a megoldás, az eredmény lehetőségét. A női politikusok nagyobb létszáma nem azonos az ügy hathatósabb képviseletével, legfeljebb eszköze lehet a téma hangsúlyosabb megjelenítésének.

Egy politikus önmagában azzal, hogy a kvóta használatára buzdít, vagy annak negatív hatásaival rémisztget, nyomatékot ad saját politikusi imázsának és az ügy megjelenítésének. A Political Capital Institute augusztus elején nyilvánosságra hozta alapjogi és esélyegyenlőségi javaslatainak első csomagját. Ebben a kvótát mint a nők erősebb politikai érdekérvényesítésének eszközét elutasítottuk, de kifejtettük: a kvótáról szóló vita már önmagában is a megoldás felé vezető utat mutatja. Ha ebben az irányban haladunk tovább, talán máris közelebb járunk az igazi célhoz, mint gondolnánk.

A cikk a HVG 2007. szeptember 9-ei számában jelent meg.