Hatvanból egy. Az Országos Választási Bizottság néhány héttel ezelőtti ülésén a beérkezett népszavazási beadványok közül 59-et elutasított, egyet viszont átengedett.

Így – legalábbis egyelőre – az sem kizárható, hogy 8 millió aktív választójoggal rendelkező honfitársunk akarata döntheti el, hogy 2010-től szeretne-e avagy sem a mai létszám felével, 193 képviselővel működjön-e a parlament. Ha egy referendumon az átengedett kérdés megkapná a szükséges támogatást, az számtalan jogi, technikai, illetve – ezektől nem függetlenül – politikai problémát vetne fel. Ennek ellenére a médiában az a nézet vált uralkodóvá, hogy az 50 százalékára csökkenő létszám egyrészt a parlament kiadásait is felezné, másrészt a választási rendszer is maradhatna a régiben, csak minden ágán feleannyi mandátumot kellene kiosztani.

Ám sem lényegesen olcsóbb, sem hatékonyabb nem lenne a törvényhozói munka attól, hogy a népakarat kőbe vési a képviselői létszámot, miközben a több sebből is vérző választási rendszert érintetlenül hagyja. Lehetséges persze olyan választásirendszer-reform, amely kisebb parlamentet eredményez, csakhogy a létszám előzetes rögzítése indokolatlan mértékben megköti az új szisztémát körvonalazni próbáló törvényhozók kezét.

A SPÓROLÁS ILLÚZIÓJA. Bár átfogó hatástanulmány nem készült arról, hogy mennyivel kerülne kevesebbe a kisebb – akár a 193 fős – parlament, a létszám csökkenésével nyilvánvalóan nem kezdenének párhuzamosan zuhanni a kiadások. A képviselőknek megszaporodnának a feladataik, a jelenleginél például több bizottság munkájában is részt kellene venniük, továbbá nagyobb szakértői apparátust és adminisztrációt igényelnének. Ez már önmagában többletkiadásokkal járna, de az is valószínű, hogy a gyarapodó feladatok okán magasabb fizetést, illetménye­ket és juttatásokat is megszavaznának maguknak. Még az sem biz­­tos, hogy spórolás lenne-e egyáltalán a létszámfelezés eredménye.

Ennél is fontosabb kérdés, hogy miként érintené a választási rendszert, ha kötelező lenne 193 fősre zsugorítani a törvényhozást. Többen is felvetették már, hogy egyszerűen meg kellene felezni mind a (területi és országos) listás, mind az egyéni mandátumok számát. Ám ez a javaslat, miközben a költségfelezés gondolatához hasonlóan egyszerű és felhasználóbarát megoldásnak tűnik, éppen olyan életszerűtlen. Ha ugyanis a meglehetősen összetett magyar választási rendszerben 176-ról 88-ra csökkenne az egyéni körzetek száma, egy képviselőnek a jelenlegi körülbelül 57 ezer helyett átlagosan csaknem 114 ezer embert kellene reprezentálnia. Márpedig minél nagyobb lakosságot ölel fel egy választókerület, annál kevésbé jeleníthetők meg a helyi érdekek a parlamentben, annál kevésbé éreztethető a választókkal, hogy valódi képviseletük van az országos politikában.

HALMOZOTT TORZULÁSOK. Az egyéni választókerületeknél is több problémát okozna a területi listák – jelenleg is aggályos – fenntartása. Ma 3 megyében 4, további 11 megyében pedig 5-6 területi mandátum osztható csak ki, ami azt vonja maga után, hogy ezekben a megyékben a 10 százalék alatt teljesítő pártok alig-alig juthatnak területi mandátumhoz (1998-ban az FKgP-nek a 11 százalékos Nógrád megyei eredménye is kevés volt ehhez). A választási rendszer egyik arányosnak szánt ága tehát, már ma is erős torzításokat okozva, működőképessége határán mozog, a mandátumfelezéssel viszont képtelen volna betölteni funkcióját: a 20-ból 15 megyében mindössze 2-3 mandátumért folyna a harc, ami azzal járna, hogy akár 20-30 százalékos eredmény is kevés lehet egy területi képviselői helyhez.

Már az ellenzéki kerekasztal résztvevői is tudták, hogy a kis létszámú megyei listák képtelenek a mandátumok arányos elosztására. Az akkor kialkudott rendszert minden fél átmenetinek is tekintette, azzal, hogy azt az első szabadon választott parlament majd szükségszerűen megváltoztatja. Mindezidáig hiába vártunk erre. Bár a pártok rendelkeznek – eltérő kidolgozottságú – reformjavaslattal, érdekkülönbségeik miatt jottányit sem közeledett egymáshoz az álláspontjuk. A takarékosság illúziója pedig bizonyosan nem mozdítja ki a reformtörekvéseket a politikai kommunikáció szintjéről – eddig sem tette. Egy esetleges eredményes népszavazás tehát csak tovább nehezítené a megegyezést.

A létszámcsökkentés a választási reformnak nem célja, hanem velejárója kellene, hogy legyen.

A cikk a Figyelő 2007. augusztus 30-ai számában jelent meg.