Minden lehetséges választástechnikai eszközt bevet a Fidesz annak érdekében, hogy javítsa saját választási esélyeit. A többségi logika irányába tett nagy lépés önmagában még nem torzítja elfogadhatatlan mértékben a választói akaratot, a jelöltállítás további szigorítása, a győztes kompenzációja és a választókerületi térkép egypárti átrajzolása viszont komoly aggályokat vet fel. Az elemzés rövidített változata jelent meg a HVG 2011. december 8-ai számában.

A november 20-án vasárnap este Lázár János által benyújtott törvényjavaslat nélkülöz minden az ellenzéknek korábban belengetett gesztust, a december 2-ai általános vita elkeserítően alacsony színvonala és személyeskedő hangvétele után pedig végképp semmi nem utal a javaslat december 19-én esedékes zárószavazás előtti felpuhítására.

Bár hónapokig lebegtették, és még a törvény benyújtása előtti napokban is voltak olyan sajtóhírek, amelyek arra utaltak, lazítani fogják a jelöltállítási feltételeket, a Fideszben nem sikerült felülemelkedni az ellenfeleket már a nulladik fordulóban legyőzni kívánó reflexeken. Az eddigi 750 helyett 1500 szelvényt kell gyűjteni, de nem dupla akkora, csak mintegy kétharmadával nagyobb területen. Mivel az eljárási törvény még nem készült el, nem lehet tudni, a cetlivadászat időkeretének milyen mértékű szűkítése hozza még nehezebb indulási helyzetbe a kisebb pártokat (lásd a Messze még a vég című keretes írást).

Ahhoz azonban, hogy egy párt listájára minden egyes szavazókörben szavazni lehessen, elegendő lesz a 106 kerületből csak 27-ben jelöltet állítani, tehát megnyílik a lehetőség az ellenzéki kooperáció előtt: a kevésbé kiépített szervezettel rendelkező formációk feloszthatják egymás között a kerületeket, és mindegyikük csak a magáéiban gyűjtené az ajánlószelvényeket. Ez lehetővé tenné, hogy mindannyian viszonylag könnyen állíthassanak országos listát, és azt is, hogy az egyetlen választási fordulóban egyéni jelöltjeik ne szívják el egymás elől a szavazatokat. Mindezt úgy, hogy sem közös jelöltre, sem közös listára nincs szükség, ami politikailag is vállalható lehet a résztvevők számára. Ez a kiskapu feltehetőleg nem szándékosan maradt benne a törvényjavaslatban, utolsó pillanatban benyújtott módosítóval egyáltalán nem kizárható ennek befalazása.

Bár a magyar választási rendszer eddig sem könnyen értelmezhetőségéről volt híres, a szavazatok mandátummá konvertálási folyamata, ha lehetséges, még a hatályosnál is bonyolultabb lesz. Igaz, a diszfunkcionálisan működő területi listák kiiktatása az egyszerűsítés felé hat, a (bel- és külhoni) országos listás szavazatok összeöntése az egyéni ágról származó (vesztes és győztes) töredékszavazatokkal aligha teszi érthetőbbé, hogyan lesz a szavazatokból mandátum.

Az egyéni választókerületi ág tisztasor: az a jelölt nyeri a mandátumot, aki a legtöbb szavazatot kapta. Ez három jelölt esetén azt jelenti, hogy akár már a szavazatok bő harmadával, négy jelölt esetén pedig bő negyedével is mandátumot lehet szerezni. Világos, hogy a szavazatok szétaprózódásától való félelem szövetségkötésre fogja ösztönözni a feleket.

A listás ág már nem ilyen egyszerű. Először is azt nézik majd meg, volt-e olyan kisebbségi lista, amely kedvezményes mandátumra jogosult (ehhez az egy listás mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszám negyede lenne elegendő). Előzetes kalkulációk szerint a 13 nemzetiség közül erre legfeljebb a cigány kisebbségnek lehet esélye. Ha sikerül ilyen mandátumot szerezni, akkor az eredeti 93 helyett csak 92 további listás mandátumot osztanak ki.

A következő lépés, hogy összeadnák a határon innen és túlról származó listás szavazatokat, majd meghúzzák az ötszázalékos küszöböt. Az ezt megugró pártok egyéni ágról származó töredékszavazatait hozzáadják a listás voksokhoz, és az így kapott értékek arányában osztják ki a listás mandátumokat. A három különböző ágról származó szavazatok súlyát érzékelteti, hogy 60%-os részvétel mellett körülbelül 5 millió belföldi szavazatra, az eredményektől függően 2-3 millió töredékszavazatra, és néhány százezer külhoni voksra számíthatunk – legalábbis az eredeti törvényjavaslat szerint.

A kormánypárton belüli véleménykülönbségekre és a választási törvény előkészítettségére egyaránt jellemző, hogy Kövér László hétfőn benyújtott módosítója felülírhatja a már kiforrottnak hitt koncepció néhány elemét. A házelnök a nemzetiségeket közös listán indítaná, a külhoni magyarok pedig pártlisták mellett egyéni jelöltekre is szavazhatnának; részvételük függvényében akár több mandátummal is növelve az Országgyűlés létszámát.

Bár a Fidesz általában igyekszik nemzetközi példákra hivatkozva igazolni sajátos javaslatait, a győztes jelölt „kárpótlása” abszolút hungarikumnak ígérkezik az új rendszerben. A kompenzációs mechanizmus lényege, hogy tompítsa az egyéni kerületekben „a győztes mindent visz” logikája alapján kialakult aránytalanságokat. Míg tehát a többségi ág arra szolgál, hogy elősegítse a kormányképes többség kialakulását, a listás ág feladata, hogy a kisebbségben maradt pártokat ért hátrányokat enyhítse. Az új javaslat viszont nemcsak a vesztes jelölteknek adna töredékszavazatot, hanem a győzteseknek is. A Fidesz érvelése szerint minden olyan szavazatnak hasznosulnia kell, amire az egyéni győzelemhez nem volt szükség: ha a győztes a második helyezettnél csak egy szavazattal kapott többet, akkor nincs töredékszavazat, ha viszont ennél többel, a különbözet átkerül a listás ágra. Az érvelés bár nem teljesen illogikus, az európai gyakorlatban teljesen ismeretlen (Áder János hivatkozása az olasz példára hamis; az ott korábban alkalmazott scorporo nem a győztest kompenzálta), és feleslegesen bonyolulttá teszi a rendszert. Ha a párt célja a győztes ilyen fokú megerősítése, nagyjából ugyanezt az eredményt lehetne elérni a kompenzációs mechanizmus eltörlésével.

Kiegyenlített erőviszonyok mellett minimális jelentőséggel bír a győztest kompenzáló mechanizmus, ha pedig egy párt jelentősen népszerűbb a többinél (ahogy 2010-ben), akkor nincs szükség ilyen torzító elemekre ahhoz, hogy összejöjjön a kétharmad. Többpólusú pártrendszerben pedig egész egyszerűen kiszámíthatatlan a hatása, de könnyen lehet, hogy nem a Fidesznek kedvez az új intézmény. Ha például a balközép erők jelöltjei számos fővárosi kerületben, a Jobbikéi pedig a válságzónákban fölényesen nyernek, míg a Fidesz csak szorosabb küzdelmekben tudja hozni a maga körzeteit, épp az ellenfelek profitálhatnak az extrakompenzációból.

A választókerületi térkép átrajzolásával sem szégyenlősködött az ismeretlen összetételű kormánypárti választásmérnök-csapat: a határokat sikerült úgy meghúzni, hogy az jó ideig a jobboldali erőknek kedvezzen. Világosan látszik, hogy az új körzetek kialakításakor a korábbi választási eredmények alapján készült – és még ki tudja, milyen forrásból származó – adatbázisok mozgatták a térképrajzolók ceruzáját. 2006-ban például a 9 Hajdú-Bihar megyei kerületből még 3-ban a szocialista jelölt tudott nyerni; a 6 új kerületet sikerült úgy kialakítani, hogy – a Haza és Haladás Alapítvány modellszámítása alapján – még az akkori szavazati arányok szerint is mindegyiket a Fidesz hozza el. Hasonlóan nullázná le a 2006-os szocialista egyéni győzelmeket a Bács-Kiskun, a Győr-Moson-Sopron, a Tolna, a Vas, a Veszprém és a Zala megyei új kerületi beosztás.

A fővárosban is szembeötlőek a pártpolitikai indíttatású határmódosítások. A XIII. kerületi szocialista bázist feltűnően girbegurba vonal mentén osztották szét, a III. kerületben a békásmegyeri lakótelepet hirtelen megkerüli az addig a Batthyány utcán nyílegyenesen haladó határvonal, de Csepel és Soroksár összevonása sem szolgálhat más célt, mint azt, hogy a leginkább balra szavazó területek minél kevesebb egyéni mandátumot eredményezzenek.

A nagyobb megyei jogú városoknál nem érvényesül általános határalkotási elv. A legtöbb nagyvárost úgy osztották több kerületbe, hogy mindegyik kapott agglomerációs településeket is, de Debrecenből vagy Székesfehérvárból olyan kerületeket is sikerült kivágni, amelyek mentesek a kistelepülésektől. Ha bekerült volna a törvény szövegébe olyan elvi iránymutatás, hogy a választókerületeket arra törekedve kell kialakítani, hogy azok minél jobban visszatükrözzék az adott régió településszerkezetét, ez nem fordulhatott volna elő.

A választókerületi aránytalanságból adódó alkotmányos problémát alapvetően megoldja az új törvény szövege. A kerületek továbbra sem léphetik át a megyei és a fővárosi határokat, súlyos hiányosságot pótoltak továbbá azzal, hogy végre azt is rögzítették, a körzeteknek összefüggő területet kell alkotniuk. Problémás azonban, hogy az inkább balra húzó kerületek átlagosan hatezer fővel népesebbek, mint a jobbra húzóak, utóbbi választókerületekben feltűnően többet ér egy szavazat – márpedig nem valószínű, hogy ez a véletlen műve lenne.

Többé-kevésbé eleget tesz a törvény a Velencei Bizottság ajánlásának is azzal, hogy törekszik rá, az átlagnál 15%-osnál nagyobb eltérés ne forduljon elő a kerületek lélekszámát illetően. Ha a népességmozgások eredményeképp lesz olyan kerület, ahol már az átlagtól 20 százalékkal is többen vagy kevesebben élnek, az Országgyűlésnek módosítania kell a kerülethatárokat.

Az Alkotmánybíróság 2010-es határozata lehetővé tenné, hogy feles törvényben rögzítsék a kerületi térképet, a Fidesz mégis a kétharmados választójogi törvénybe ágyazza. Ennek következtében addig nem is lehet majd a most kormányzó pártok nélkül kerülethatárokat módosítani, amíg egyharmad alá nem csökken a parlamenti mandátumarányuk. A szinte minden elemében a győztesnek kedvező új választási rendszer erre jóval nagyobb esélyt ad, mint az összes ellenzéki párt által követelt arányosabb rendszerek. A Fidesz bár egyértelműen igyekezett magára szabni a választási rendszert, a győztes erősítése hosszabb távon az ellenzéknek is kedvezhet, így ennek megalkotásával a Fidesz éppen a saját maga által épített és bebetonozni szándékozott új közjogi és politikai rendszer stabilitását veszélyezteti.

KERETES ÍRÁS: Messze még a vég

Bár az új választójogi törvényjavaslat kirajzolja az új választási rendszer kontúrjait, rengeteg száraznak tűnő, ma még nyitott kérdés alapvetően határozhatja meg a soron következő választások zökkenőmentes lebonyolítását, ad absurdum demokratikusságát.

Ezek a részletszabályok az új választási eljárási törvényben szerepelnek majd, addig is érvényben marad a régi. A szöveg jelentős része könnyen hozzáilleszthető lenne az új keretekhez, a korábban 36 napos ajánlószelvény-gyűjtési időszakot például egy tollvonással lehetne az Áder János által júliusban előirányzott 21 napra csökkenteni, az új választási rendszer több eleme azonban jó néhány kérdés alapvető újragondolását igényli.

Ilyen például a regisztráció. A külhoni magyar állampolgároknak várhatóan előre kell bejelenteniük szavazási szándékukat, egyszerűen azért, mert nem áll rendelkezésre a világ magyar állampolgárait nyilvántartó adatbázis. Határon innen viszont precízen vezetik a népesség-nyilvántartást, a választási névjegyzékek összeállítása sohasem okozott komolyabb fennakadást, éppen ezért adminisztratív kényszer sincs az előzetes regisztráció bevezetésére. A friss törvényjavaslat hallgat a kérdésről, korábban viszont több kormánypárti politikus is felvetette, hogy előzetes bejelentkezéshez kötnék az adott választáson való részvétel lehetőségét. Mivel megszűnik az 50%-os érvényességi küszöb, már azzal sem magyarázható az ötlet létjogosultsága, hogy ily módon könnyebben biztosítható, hogy a részvétel mindenképp megugorja az érvényességhez szükséges arányt.

A tényleges motivációkhoz talán közelebb visz, hogy felmerült a regisztráció összekötése a jelöltállítással, ily módon kiváltva az ajánlószelvény-gyűjtést. Amikor tehát az állampolgár a helyi választási irodánál felveteti magát a névjegyzékbe, egyúttal nyilatkozhatna arról is, mely jelöltet támogatná ajánlásával. A pártok nem közvetítenének az állampolgár és a választási szervek között, és nem is férhetnének hozzá a választók személyes adataihoz. Ez eddig akár örvendetes is lehetne, feltéve, hogy jóhiszeműen azt feltételezzük, a választási szervektől semmiképp nem juthatnak adatok a mindenkori hatalom birtokosaihoz. Aligha növelné viszont az ajánlási hajlandóságot, hogy a hivatalnokkal szemben ülve kellene nemcsak névvel, de arccal is vállalnunk, mely politikai erő jelöltjét látnánk szívesen a szavazólapon. Persze meg lehet oldani a jelölés anonimitását is, ez az eljárás azonban alig különbözne magától a szavazástól, ami felveti – és meg is válaszolja – a kérdést, van-e egyáltalán szükség ajánlásra épülő előszűrési folyamatra. Az állampolgári viszolygást oldhatná az elektronikus ajánlás lehetősége is, de ha erre módot adunk, akkor nem világos, miért zárkózunk el az e-szavazás minden formája elől.

A Magyarország határain túl zajló szavazás módja egyelőre teljesen kidolgozatlan. Az új eljárási törvénynek rendelkeznie kell arról, hol és milyen módon szavazhatnak majd az arra jogosultak. A külképviseleteken való szavazást valószínűleg biztosítani fogják, de az önmagában biztosan nem lesz elegendő, mivel a környező országokban egy konzulátusnak akár több tízezer (ha nem százezer) választót kellene fogadnia. Az elektronikus szavazás ezt kiegészíthetné, a bizalmi deficit miatt azonban aligha vezetik be. A levélben szavazás sem kockázatmentesebb, mivel a szomszéd államok postahivatalainak jutna benne talán túlságosan is felelősségteljes szerep; mégis ez a megoldás tűnik a döntéshozók szívéhez közelebb állónak. További diplomáciai konfliktusokat eredményezhet, ha kettős állampolgárok magyar parlamenti mandátumot szerezhetnek valamelyik magyar párt listájáról.

A kampánytevékenység külföldi szabályozása talán a legsötétebb ló. A magyar választási szerveknek erősen korlátozott jogköreik lehetnek a határainkon túl, a szomszédos államéi pedig aligha vethetők be. Nem világos tehát kik és hogyan fogják ellenőrizni a külföldre egy az egyben nem is átültethető szabályokat. A kampánycsend intézménye fölött már régen eljárt az idő, kérdés, megtartják-e, és ha igen, hogyan lehet érvényt szerezni neki Nagyváradtól Sydneyig (leginkább sehogy).

Régóta megoldásért kiált továbbá a lakóhelytől távoli szavazás. Elsősorban nem a 2010-es választás első fordulójának éjszakáján tapasztalt tumultuózus jelenetek miatt, hanem azért, mert míg ulánbátori tartózkodásunk során a saját választókerületünk jelöltjei közül válogathatunk, a szomszéd belföldi körzetben ezt nem tehetjük meg, csak egy olyan mandátumért zajló harcba kapcsolódhatunk be, amelyhez alig van közünk.

Mindennél fontosabb viszont, hogy a hatályos választási eljárási törvényben rögzített választási alapelvek csorbítatlanul bekerüljenek az újba is. Akár a választás tisztaságának megóvására, akár a szavazás és a jelölés önkéntességére, akár a jelöltek és a jelölő szervezetek közötti esélyegyenlőségre, akár a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlásra, akár a pártatlan jogorvoslatra, akár a választás eredményének gyors és hiteles megállapítására vonatkozó passzus tűnne el a törvényből, a választás demokratikus alapjai iktatódnának ki.

KERETES ÍRÁS: Vegyes várakozások

A Political Capital megbízásából készült közvélemény-kutatás első részletei ebben a keretes írásban jelentek meg. Részletes feldolgozást követően az eredményeket két részben publikáltuk. A külhoni magyar állampolgárok választójogára vonatkozó attitűdöket itt, az új választási rendszerrel kapcsolatos bizonytalanságokat és ellentmondásos elvárásokat pedig itt elemeztük.