Az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága szerint a hatályos Alaptörvény megsérti a fogyatékos személyek politikai jogait, amikor arról rendelkezik, hogy a gondnoksági eljárások során a polgári bíróságok korlátozhatják a gondnokság alá helyezett személyek választójogát.  Az ENSZ szerve elvárja Magyarországtól a jogfosztó szakasz törlését. VERDES TAMÁS, a Társaság a Szabadságjogokért munkatársának helyzetelemzése.

A Bujdosó kontra Magyarország ügyet 2011 szeptemberében indította a Központ a Fogyatékos Emberek Jogaiért hat értelmi fogyatékos személy nevében, akik nem vehettek részt a 2010-es választásokon. Az akkor még hatályos 1989-es alkotmány értelmében a gondnokság alá helyezett személyeket ugyanis automatikusan és mérlegelés nélkül kizárták a választójogból. Az ENSZ fogyatékosságügyi bizottsága természetesen megállapította a jogsértést: a forgalomból kivont alkotmány megsértette a Fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény 29. cikkét.

A bizottság szemügyre vette az eljárás ideje alatt elfogadott új alkotmányt is, és azzal összefüggésben is megállapították a jogsértést. Az Alaptörvény ugyanis –  bár nem foszt meg minden gondnokság alá helyezett személyt a választójogától – lehetővé teszi a polgári bíróságok számára az egyedi korlátozást, ez pedig a bizottság szemében nem sokban különbözik a ’89-es alkotmányban foglalt szabályozástól.

A lényeg ugyanis az, hogy az egyezmény értelmében nem tarthatunk fenn olyan szabályozást, amely bárkinek a választáshoz vagy választhatósághoz való jogát fogyatékossága miatt korlátozhatja. Márpedig ebben a régi és az új alkotmány között csak fokozati a különbség. Talán még annál is kevesebb, mivel, az Alaptörvény átmeneti rendelkezései értelmében, addig, amíg felül nem vizsgálják a több mint 50 ezer gondnokolt ügyét, ők nem szavazhatnak, és nem is jelöltethetik magukat. A bizottság 2012 őszén kiadott országjelentésében már világosan tudtára adta Magyarországnak, hogy az Alaptörvénybe foglalt módosítás nem összeegyeztethető az egyezménnyel. A most elbírált panaszban ismét egyértelműen fogalmaztak:

„A bizottság ismételten felhívja a figyelmet arra, hogy az egyezmény 29. cikke megköveteli a tagállamoktól, hogy biztosítsák minden fogyatékossággal élő személy számára, hogy hatékonyan és teljes mértékben részt vehessenek a politikai életben és a közéletben, beleértve a választáshoz való jogot. A 29. cikk szerint semmilyen ok nem alapozhatja meg a korlátozást, illetve nem teszi lehetővé, hogy a fogyatékossággal élő népességen belül valamely csoportot külön kezeljenek. Ezért az egyezmény 2. cikkének megfelelő fogyatékosság alapján történő hátrányos megkülönböztetésnek minősül az, ha valakit pszichoszociális vagy értelmi fogyatékossága miatt, akár egyedi eljárás keretében végzett vizsgálat alapján a választójogból kizárnak. (…)  A bizottság megállapítja, hogy a bíróságokat a választás és a választhatóság korlátozására feljogosító, az Alaptörvény XXIII cikk (6) bekezdésébe foglalt rendelkezés, valamint a Magyarország Alaptörvényének átmeneti rendelkezései 26 cikk (2) bekezdése megsérti az egyezményt.” (9.4. szakasz)

Az ENSZ fogyatékosügyi bizottságától ismét megkaptuk azt, amit korábban már az Európa Tanács Miniszterek Bizottsága, a Velencei Bizottság és az ENSZ Emberi Jogi Főbiztossága is nyilvánvalóvá tett. Ehhez képest a kormány továbbra is tartja magát ahhoz a teljesen megalapozatlan álláspontjához, hogy a jelenlegi szabályozás megfelel az egyezménynek; az ennek értelmezésére felhatalmazott szerv most másodszorra cáfolja a magyar kormányt.

A bizottság rá is pirított a jogalkotóra, mert a kormány nem erőltette meg magát a válasz kidolgozásakor. Az Alaptörvényt ért kritikára kidolgozott fél oldalas kormányzati reakció nem érintette a jogsértés lényegi elemeit. A válasz egyrészt arra mutat rá, hogy – szemben a ’89-es alkotmánnyal – ma már egyedi döntést hoznak minden személy választójogáról (a megoldás esetleges előnyeinek kifejtése viszont hiányzik), másrészt arra, hogy a szabályozás összhangban van az egyezmény 29-es cikkével (ennek alátámasztására azonban egyetlen érvet sem hoz fel), illetve kétségbe vonja a gondnokoltak létszámára vonatkozó adatok pontosságát (amiben valóban lehet kifogásolnivaló, az ügy szempontjából azonban lényegtelen).

A kormány ugyanakkor nem mutatta meg – márpedig ez lett volna a fontos –, hogy a panaszosok helyzete mennyiben változott meg az Alaptörvény hatályba lépése óta. Érvelése akkor lett volna erőteljes, ha bemutatja, hogy a hat sértett maradéktalanul visszakapta választójogát, vagy ha például döntő bizonyítékát adja annak, hogy a korlátozás ma lényegesen kevesebb személyt érint, mint korábban – erre azonban nem került sor.

De ha megtette volna sem győzte volna meg a bizottságot. Ebben azért lehetünk bizonyosak, mert a testület erősen elkötelezte magát a korlátozás teljes elutasítása mellett: a Tunéziáról, Spanyolországról és Magyarországról kiadott országjelentései igazolják ezt, ahol rendre az egyedi döntések rendszerét marasztalták el. Ezen az állásponton a bizottság nem fog lazítani. A magyar kormánynak most két lehetősége van:

1. Újabb és újabb nemzetközi elmarasztalásokba, kártérítésekbe fut bele, majd előbb vagy utóbb az Emberi Jogok Európai Bíróságán elvesztett ügyek sorát gyarapítja.
2. Elismeri, hogy bár az Alaptörvényben megpróbált jobb szabályozást bevezetni, ez csak részben sikerült, és tovább kell lépni. Mindössze ennyit kellene mondania, és eltörölni a korlátozás lehetőségét is.