Jelen állás szerint a parlamenti választás vasárnapja előtt ennyivel zárulna le a regisztrációs időszak. A korábban bedobott 55-höz, majd 30-hoz képest a 15 nap kifejezetten engedékenynek tűnik. Annak tükrében viszont, hogy kormánypárti politikusoknak egyetlen komolyan vehető szakmai érvvel sem sikerült alátámasztaniuk, miért is szorul rá Magyarország az új intézményre, még mindig szükségtelenül hosszú.

Az 55 napról júliusban volt szó, amikor még fel sem merült az ajánlószelvény-gyűjtésre épülő jelöltállítás – egyébként üdvözlendő – eltörlése. A miniszterelnök akkori rádióinterjújából az derült ki, hogy először mindenkinek el kell döntenie, részt kíván-e venni a választáson, és csak ezután kezdődne az országos cédulavadászat. Hogy a kínálat ismerete nélkül kellene tudnunk, akarunk-e szavazni vagy sem, már önmagában problémás, de a rendkívül hosszú feliratkozási moratórium alkotmányosan is védhetetlennek bizonyult volna. Nota bene, a bő kéthetesre szelídült verzió sem biztos, hogy átmegy az Alkotmánybíróság szűrőjén, igaz, ennek kivédésére „pofonegyszerű” és jól bevált módszer áll a kétharmados többség rendelkezésére: a regisztrációs kötelezettség alaptörvénybe vésése.

A választójog gyakorlásának korlátját a határidő tologatása mellett a hozzáférés bővítésével is puhították: az egymást szinte naponta felülíró kormánypárti nyilatkozatok alapján most úgy áll, nemcsak személyesen és meghatalmazott útján, hanem levélben és elektronikusan is regisztrálhatunk majd.

Elképzelhető, hogy a kezdetben kőkemény ötlet fokozatos felvizezése a Fidesz belső vitáinak tünete, de az sem kizárt, hogy egy régen eldöntött kérdés kommunikációs tervének aprólékos megvalósítását látjuk. De nem ez az érdekes. A releváns kérdés az, hogy a kormánypártnak miért éri meg a – látszólag könnyen teljesíthető – regisztrációs feltételeket minden áron beépíteni a rendszerbe. Egy lehetséges magyarázat, hogy ajánlószelvény-gyűjtés híján ki kellett találni valamit, amire hivatkozva az aktivisták a jövőben is „kopogtató” kampányt folytathatnak. Ez is szempont lehetett, de aligha a döntő. Valószínűbb, hogy a kampányhajrában mért választói magatartás elemzése győzte meg a döntéshozókat arról, hogy két hét nagyon is hosszú idő.

A Tárki 2010 áprilisában végzett kutatásából az derül ki, hogy a választók nem kevesebb mint egyötöde döntött a kampány idején arról, hogy az első fordulóban mely pártot támogatja. A felmérés ennél is mélyebbre ment: 4 százalékra tehető azok aránya, akik a választások előtti napokban, 2 százalékra azoké, akik az azt megelőző héten, további 4 százalékra pedig azoké, akik a választást megelőző második héten döntöttek valamely párt mellett. Ez azt jelenti, hogy minden tizedik aktív választó az utolsó két hétben határozza csak el magát.

A Tárki természetesen nem mér(het)te, hogy közülük hányan maradtak volna le egy most bevezetésre váró regisztrációs procedúráról. Nem tudhatjuk azt sem, mennyire hat majd ösztönzően a központi regisztrációs kampány, a pártok korteskedése, az elkötelezettség irántuk vagy a kiábrándultság belőlük. Az viszont bizonyosnak látszik, hogy a Fideszben a csalódott, nem elkötelezett, a politikával alig foglalkozó, ergo kiszámíthatatlan választóktól tartanak a legjobban.

2002-ben épp két hét állt Orbán Viktor rendelkezésére, hogy a két forduló között új választókat szólítson az urnákhoz: az amúgy is rekordot jelentő 70,5 százalékos első körös részvételt további 3 százalékponttal feltornázva végül az általa vezetett pártszövetség szerezte a legtöbb mandátumot, ami kevés híján a parlamenti többséghez is elegendőnek bizonyult. 2014-ben hasonló mutatványra már nem lesz lehetőség, pedig egyáltalán nem életszerűtlen feltételezni, hogy az immár egyetlen forduló előtti 15 napban olyan politikailag is jelentős esemény történik, ami aktivitásra sarkallná az amúgy passzív választókat.

A „tudatos” választók mítoszában hívők persze könnyen mondhatják, hogy az utolsó benyomások alapján már ne is mondjon véleményt senki. Csakhogy épp az ő szavazatuk teszi lehetővé a demokratikus versengést és a kormányok elszámoltathatóságát: ha csak tudatosnak nevezett, valójában pártelkötelezett, a politikai teljesítményre nem figyelő, érvekkel nem meggyőzhető szavazók léteznének, sem kampányra, sem választásra, végső soron demokráciára sem volna szükség.

(A cikk a HVG 2012. szeptember 15-ei számában jelent meg.)