Közeledik a választási eljárásról szóló törvény vitája, ami a közhiedelemmel ellentétben nemcsak technikai, hanem stratégiai jelentőségű kérdéseket szabályoz majd. A választási vitát ideje lenne kikormányozni a modellszámítások zsákutcájából. A bejegyzés eredetileg a HVG.hu Elemzőblogján jelent meg.

A Political Capital nem véletlenül nem készített mandátumkalkulációt arra vonatkozóan, hogy „mi lett volna, ha” az előző választásokat az új választási rendszer szerint bonyolították volna le – bár elég sok ilyen jellegű felkérést kaptunk. Több okból nem tettük. Egyrészt azért nem, mert képtelenség visszamenőlegesen pontos értékeket produkálni, másrészt azért nem, mert el akartuk kerülni az olyan parttalan vitákat, mint amilyen a Haza és Haladás Alapítvány modellszámítása körül kialakult.

Első ránézésre a feladat egyszerű: a szavazóköri szinten rendelkezésre álló választási adatokat egy másik gépbe dobjuk, ami kiköpi az „objektív” végeredményt. Valójában könnyen belátható, hogy egy másik szabályrendszerben gyökeresen eltérőek a pártok stratégiái és a választói magatartás is. Márpedig ha így van, nem elsősorban az a kérdés, hogy a szavazatokat hogyan kell mandátumokká alakítani, hanem hogy egyáltalán feltételezhetjük-e, hogy ugyanezek a szavazatok születtek volna. Csak egy példa: mivel a választási eljárási törvényről egy kiszivárgott paragrafusnyi információnk sincs, nem tudhatjuk, hány napot szánnak a kormányközeli választásmérnökök az ajánlószelvény-gyűjtésre. Ha marad a 36 nap, akkor a választójogi törvényben megkönnyített feltételeket valószínűleg sokan teljesíthetik, ami az önálló politizálás felé terelheti az ellenzéki szerveződéseket. Ha viszont jön a tavaly júliusban belengetett szigorítás, miszerint csak 21 nap lesz cetlivadászatra, az együttműködésre késztetheti a konkurens feleket. Egy ilyen apró mozzanat a múltbeli erőviszonyokat is meghatározza: lehet, hogy szorosabb szövetségek köttettek volna, de az is, hogy sokkal többen ringbe szállnak. Bajosan modellezhető, hogyan szavaztak volna a választók, ha más összetételű szavazólapot tesznek eléjük.

De még ha az ilyen és ehhez hasonló problémákon nem is akadunk fenn, kérdés, egy kétfordulós és kétszavazatos rendszer mely adatait használjuk fel egy egyfordulós szisztéma modellezésekor. Mit kezdjünk a másodlagos preferenciákkal, az átszavazásokkal? Hogyan modellezzük a külhoni voksokat, ha nem is voltak olyanok a korábbi választásokon? A bizonytalansági tényezők ilyen kritikus tömege mellett csak súlyos kompromisszumok árán modellezhető a múlt.

A Haza és Haladáson Alapítványon kívül ezt senki nem is vállalta be; jól áttekinthető módszertanában maga is felhívta a figyelmet modelljének szükségszerű fogyatékosságaira, ami miatt – ahogy az várható volt – kritizálták is a számításaikat. Az első attakokat még könnyen visszaverték, a Mandiner viszont kétségkívül fogást talált a modellen, igaz, maga is hagyott támadási felületet, amit Szigetváriék ki is használtak – a lényeg pedig elsikkadt.

A vita ugyanis arra a lényegtelen kérdésre szűkült le, hogy megfordulnának-e a 2002-es és a 2006-os eredmények az új rendszer szerint. A maga értelmezésében az összes fél úgy érezhette, győztesen vonult le a csatamezőről, miközben az egész vita az új választási rendszert egyedül megalkotó Fidesz malmára hajtotta a vizet. Azzal ugyanis, hogy sikerült védekezésre kényszeríteni a Haza és Haladást és modelljét, továbbélhet az illúzió, miszerint minden a legnagyobb rendben van az új választási törvény és annak elfogadása körül. Pedig nincs.

Először is nem a parlamenti létszámcsökkentésnek és a hozzá kapcsolódó demagógiának kellett volna alárendelni a választási reform ügyét, hanem arra kellett volna törekedni, hogy a hírhedten bonyolult rendszert váltsa fel egy olyan, amit egyáltalán esélye van megérteni egy választópolgárnak. Ehhez képest az új szisztéma, ha lehetséges, még az eddiginél is átláthatatlanabb lett, nem utolsósorban egy abszolút hungarikumnak, a győzteskompenzációnak köszönhetően. Aztán velünk maradt az „elmúlthúszév” egyik legnagyobb szégyene, a velejéig korrupt ajánlószelvény-rendszer. A külhoni magyarok választójogának módja valószínűleg sérti az egyenlő választójog elvét, ráadásul választási győzelme előtt szó sem volt arról, hogy a Fidesz egyáltalán tervezné annak kiterjesztését a határon túlra. A nemzeti kisebbségeknek úgy biztosítanak képviseletet, hogy a 13-ból 12-nek esélye sincs kedvezményes mandátumot nyerni.

És igen, függetlenül a pontos múltbéli eredményektől, az új térkép akkor is egyértelműen kedvez a mindenkori jobboldalnak, ha ennek csak viszonylag szoros eredménynél lesz jelentősége (csak egy példa: az inkább balos körzetek átlagosan hatezerrel népesebbek, mint az inkább jobbosak; ezt eddig senki sem cáfolta, pedig ennek van igazán jelentősége). Ha nem lenne manipulációs szándék a térképrajzolás mögött, a parlamentben vitatkoztak volna a határokról, de nem ez történt, hanem „ismeretlen” motivációkkal rendelkező „ismeretlen” műhely produktumaként került a kész térkép a T. Ház elé. Ezek a problémák, nem az, hogy pontosan milyen modell szerint kell számolgatni a múltbéli eredményeket egy új rendszerben.

Nincs kétségünk afelől, hogy a választási eljárásról szóló törvény kapcsán is lezajlik a már jól ismert forgatókönyv: a kormány és sajtója nem a rendszerszintű problémákként felmerülő kritikákra ad majd választ, hanem a részletkérdésekre fókuszálva technikai jellegűnek tüntet fel minden változtatatást – mintha az átalakítás egészével nem is volna semmi gond. Így volt ez a médiatörvényekkel, az alaptörvénnyel, az igazságszolgáltatás átalakításával és persze a választójogi törvénnyel is.

A választási eljárási szabályok azonban a politikai szereplők mozgásterét alapvetően meghatározó kereteket fogja lefektetni. Sok jel mutat például arra, hogy az előzetes regisztráció bevezetésével választók tömegeit zárhatják ki a szavazásból – de erről egy későbbi bejegyzésben.