Az erődemonstráció jellemzi a vasárnap este Lázár János által benyújtott választási törvényjavaslatot. Gyorselemzésünkben a korábbi nyitott kérdéseket tekintjük át, amelyek többségében a keményebb ötletek javára dőltek el. Nem biztos, hogy mindennek a Fidesz lesz a haszonélvezője.

Jelöltállítás

Bár rendkívül kíváncsiak lennénk, mi változott csütörtök óta, a néhány órája benyújtott törvényjavaslat arról tanúskodik, hogy a Fideszben mégsem sikerült „felülemelkedni az ellenfeleket már a nulladik fordulóban legyőzni kívánó reflexeken”, ahogy arra a három nappal ezelőtti hírek alapján következtethettünk.

A jelöltállítást tehát mégis súlyosan megszigorítják, az eddigi 750 helyett 1500 szelvényt kell gyűjteni, de nem dupla akkora, csak bő másfélszer nagyobb területen. Van azonban könnyítés is: ahhoz ugyanis, hogy egy párt listájára minden egyes szavazókörben szavazni lehessen, elegendő 27 jelölt, tehát 40500 érvényes ajánlás. A hatályos rendszerben ugyan nem kellett ennyi (36750 szelvény is elég volt), de azoknak le kellett fednie az összes megyét és a fővárost, míg mostantól elég lesz 9 tetszőleges megyére és Budapestre koncentrálni. Ezt a korábban már bemutatott lehetőséget ügyesen kihasználhatják a kooperációra képes ellenzéki erők.

Létszám

Apró változás az eddig elhangzottakhoz képest, hogy 199 fős parlamentünk lesz (106 egyéni mellett csak 93 listás mandátum). Nem valószínű, hogy a szocialistáknak tett gesztusként kellene ezt értékelni (az MSZP 2009-ben terjesztett be az ugyanekkora létszámra kalibrált, azóta is melegen tartott választási koncepcióját), inkább az a praktikus megfontolás húzódhat meg mögötte, hogy egy fixen páratlan számú Országgyűlésben nem alakulhat ki patthelyzet.

Valószínűleg ugyanezt a célt szolgálja, hogy ha lesz(nek) olyan nemzetiség(ek), amely(ek)nek sikerül kedvezményes mandátumo(ka)t szerezni, az(ok) nem növeli(k) a parlament létszámát, hanem annyival kevesebb listás mandátumot osztanak majd ki. A Fideszben valószínűleg nem bánják, hogy ennek mellékhatásaként még egy lépést tehet a rendszer a többségi logika felé.

Választókerületek

A választókerületi aránytalanságból adódó alkotmányos problémát alapvetően megoldja az új törvény szövege, de persze távolról sem önkorlátozó megoldás született.

Alapkövetelmény volt, hogy bekerüljön a törvénybe: a választókerületek „összefüggő területet alkossanak”. A körzetek továbbá nem léphetik át a megyei és a fővárosi határokat (a Dunát egyébként igen; egy választókerületet fog alkotni a teljes budapesti I. és V. kerület, amihez a VIII. és a IX. kerületből is hozzácsapnak egy-egy városrészt). Még egy lépés az önkorlátozás felé, hogy csak azok a nagyvárosok oszthatók több egyéni választókerületre, amelyekben „a választásra jogosultak száma meghaladja az egyéni választókerületek választásra jogosultjainak átlagos számát”. Magyarul ez azt jelenti, hogy azokat a városokat, ahol nincs legalább kb. 75 ezer választó, nem lehet több kerületre bontani.

Mégis hiányoznak olyan elvi meghatározások, hogy a választókerületeket arra törekedve kell kialakítani, hogy azok minél jobban visszatükrözzék az adott régió településszerkezetét. Ennek hiányában fordulhat elő, hogy míg a legtöbb érintett nagyvárost (például Miskolcot, Szegedet, Pécset) úgy osztották több kerületbe, hogy mindegyikhez hozzácsaptak agglomerációs településeket is (hol többet, hol kevesebbet), addig Debrecenből vagy Székesfehérvárból olyan kerületeket is sikerült kivágni, amelyek mentesek a kistelepülésektől. A térképrajzolók ceruzáját itt már akár az elmúlt választások szavazóköri lebontású adatbázisa is mozgathatta.

Többé-kevésbé eleget tesz a törvény a Velencei Bizottság ajánlásának is azzal, hogy törekszik rá, az átlagnál 15%-osnál nagyobb eltérés ne forduljon elő a kerületek lélekszámát illetően. Ha a népességmozgások eredményeképp újratermeljük az aránytalanságokat, és lesz olyan kerület, ahol már az átlagtól 20%-kal is többen vagy kevesebben élnek, az Országgyűlésnek módosítania kell a kerülethatárokat. Szerencsésebb lett volna kivenni a térképrajzolás jogát a politikusok kezéből, és egy független határkijelölő bizottságot létrehozni, de természetesen nem számíthattunk ekkora önkorlátozásra, így örüljünk annak, hogy egy fontos garanciális elem így is bekerült a törvénybe. Sőt, van egy másik is: a kerületi térkép módosítására „az általános országgyűlési választást megelőző év első napja és az általános országgyűlési választás befejezése közötti időben nem kerülhet sor”. Azt pedig ne firtassuk, hogy mi van akkor, ha épp a választás előtti évben lépi át a kritikus határt egy körzet lélekszáma…

Ahol választókerületek vannak, ott nem kiiktatható, de mérsékelhető a gerrymandering veszélye. A legfontosabb garanciák megjelennek a törvény szövegében, de a mozgásteret mégiscsak az szűkíti be leginkább, hogy mindössze 106 kerületre kell beosztani az egész országot, méghozzá a megyehatárok átlépése nélkül. Ez azt eredményezi, hogy 12 megyében mindössze 2-4 egyéni kerületünk lesz, márpedig ez meglehetősen kevés az érdemi manipulációhoz. Budapesten és a nagyvárosokban azonban már bőven van játéktér; az említett példákon túl erről árulkodik a fővárosi XIII. kerület északi részének a IV. kerülethez csatolása. A feltűnően girbegurba határvonal megoldaná, hogy a 2010-es eredmények mellett ne két, csak egy szocialista egyéni mandátum szülessen.

Egyetlen érvényes forduló

Ahogy arra számítani lehetett, eltörlik a második fordulót, meglepetéssel legfeljebb az szolgálhat, hogy – a tavaly májusi javaslattal ellentétben – érvényességi küszöb sem lesz. Nem kell tehát, hogy részt vegyen a választáson az arra jogosultak fele, a választás mindenképpen érvényes lesz (eredménytelenség csak szavazategyenlőség esetén fordulhat elő, de ebben az esetben sem lesz második forduló, hanem időközit kell tartani).

Kompenzáció

Az önmérséklet továbbra sem tartozik a Fidesz kelléktárába; a jelöltállítás mellett ennek legszembetűnőbb jele, hogy a győztest is kompenzáló ötletek közül a legdurvább került be a törvényjavaslatba. E szerint nem csak az egyéniben vesztes jelöltekre leadott szavazatokat adják hozzá az országos listás voksokhoz, de a győztesekre leadott, a mandátumszerzéshez már nem felhasznált szavazatok is idekerülnek.

Kiegyenlített erőviszonyok mellett ennek minimális lehet a jelentősége, ha pedig egy párt jelentősen népszerűbb a többinél (ahogy 2010-ben), akkor nincs szükség ilyen torzító elemekre ahhoz, hogy összejöjjön a kétharmad. Többpólusú pártrendszerben pedig egész egyszerűen kiszámíthatatlan a hatása, de nem nehéz leírni azokat az – egyáltalán nem elképzelhetetlen – erőviszonyokat, amelyek közepette épp a Fidesz veszít vele. Ha például a balközép erők jelöltjei számos fővárosi kerületben, a Jobbikéi pedig a válságzónákban fölényesen nyernek, míg a Fidesz csak szorosabb küzdelmekben tudja hozni a maga körzeteit, épp az ellenfelek profitálhatnak az extrakompenzációból.

Kisebb-nagyobb gesztusokra persze egész az utolsó pillanatokig számíthatunk, a győzteseket „kárpótló” rendszer például tipikusan feláldozható elem – már az önkormányzati választási törvény megalkotásakor is ez lett a sorsa.

Kedvezményes mandátum

Október 7-én, az MTA-n Áder János még azt mondta, nincs döntés arról, hogy az egy mandátumhoz szükséges szavazatszám fele vagy harmada lesz elegendő a kedvezményes mandátumszerzéshez. A törvény tanúsága szerint eldőlt: a negyede is elegendő lesz. Ezzel valószínűleg azt célozzák, hogy ne csak a cigány, hanem a német, esetleg a szlovák kisebbség is eséllyel juttathasson képviselőt a parlamentbe. Talán épp a nemzetiségi jelöltek drukkolnak majd leginkább, hogy ne az ő mandátumukon múljon majd a kormánytöbbség.