Eddigi döntései arról tanúskodnak, hogy a Fidesz az egyfordulós, a többségi logika irányába elmozduló választási rendszert tartja az érdekeinek leginkább megfelelőnek (lásd Aránymetszés, HVG, 2011. augusztus 6.). Számos további kérdés vár még tisztázásra, közülük is a választókerületi térkép megalkotása és a külhoni magyar állampolgároknak megadandó szavazati jog módja a legfontosabb. Előbbi esetében a Fidesz számára a legkiszámíthatóbb, utóbbi vonatkozásában pedig a legkockázatosabb manipulációs lehetőségről beszélhetünk. Az alábbi elemzés rövidített változata jelent meg a HVG 2011. szeptember 17-ei számában.

Unalmas részletkérdésnek tűnik, de az egész választás végkimenetelét eldöntheti a választókerületi beosztás. Ahol ugyanis választókerületek vannak, ott a körzethatárokkal való manipuláció iránti ellenállhatatlan vágy mindig a hatalmába keríti a döntéshozókat. A gerrymandering néven ismert jelenséget képtelenség teljes egészében kiküszöbölni, de szigorú elvek törvénybe foglalásával ésszerű keretek közé lehetne szorítani. Erre azonban egyre kevesebb esély mutatkozik, sőt a feltétlenül szükséges korrekción felül semmiféle önkorlátozásra nem számíthatunk.

Az Alkotmánybíróság (Ab) 2010 decemberében – részben a PC beadványának hatására – semmisítette meg a választókerületi térképet 2011. december 31-ei hatállyal,  az úgynevezett felhatalmazási klauzulát pedig, amely a mindenkori kormány kezébe utalta a választókerületi határok kijelölésének jogát, azonnali hatállyal. Az Ab a választókerületek kialakítását meghatározó „alapvető elvek, szabályok és garanciák” megalkotására kötelezte a parlamentet, méghozzá kétharmados törvényben, de a konkrét kerülethatárokat elegendő feles törvényben rögzíteni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jelen parlamenti erőviszonyok között a Fideszt alig köti az Ab-határozat, egymaga alakíthatja ki az új választókerületi térképet, csak arra kell figyelnie, hogy azok lélekszáma kis mértékben térjen el egymástól.

Mivel 1990 után a kerülethatárok jóformán változatlanok maradtak, 2010-re a legkisebb és a legnagyobb létszámú választókerület között csaknem háromszorosra duzzadt az eltérés: ennyivel volt kisebb súlyú egy szigetszentmiklósi választó szavazata veszprémi honfitársáénál. Az Ab már több határozatában kimondta, hogy a kétszeres eltérést nem haladhatja meg két kerület választóinak száma, mert az már egyértelműen sérti az egyenlő választójog elvét. Minden jel arra mutat, hogy ezt az iránymutatást a kormánypártok most komolyan veszik, és olyan kerületi térkép kialakítására törekszenek, amely – a Velencei Bizottság 2002-es ajánlásának is eleget téve – az átlagtól legfeljebb 15%-kal eltérő körzetekből áll. Több kormánypárti nyilatkozat megerősítette azt is, hogy a választókerületek nem fogják átlépni a megyehatárokat, de ezen felül jóformán semmi nem köti majd a térképrajzolók ceruzáját. Itt jön be a képbe a manipuláció lehetősége.

Bár mind a helyi képviselet, mind a választójog egyenlősége szempontjából előremutató volna, nem valószínű, hogy bekerül a törvénybe, hogy a választókerületeket arra törekedve kell kialakítani, hogy azok minél jobban visszatükrözzék az adott régió településszerkezetét. Az ugyanis biztos, hogy az eddiginél jóval kevesebb (az eddigi 176 helyett 90-120), tehát nagyobb lélekszámú (az eddigi átlagosan 45 ezer helyett 67-89 ezer választót magába foglaló) választókerület kialakítására készülnek a kormánypártok. A kisebb megyéket mindössze két-három választókerületre kell majd felosztani, de a legnagyobb városoknak és azok agglomerációjának valószínűleg megmarad legalább két kerület. Belátható, hogy utóbbiakat jobban reprezentálnák az olyan körzetek, amelyek mindegyike magában foglal bel- és külvárosi területeket, valamint környékbeli kistelepüléseket. A másik lehetőség az lenne, ha a nagyváros és agglomerációja külön választókerületbe kerül, esetleg néhány külvárosi blokkot hozzácsapva az utóbbihoz.

A törvényalkotó azonban aligha rögzít bármilyen elvi jellegű jogszabályi korlátot. Ha megtenné, jóval nehezebben tudná hasznosítani az elmúlt évek választási eredményeinek szavazóköri szintre lebontott – legális – adatbázisát. Közhely, hogy ezen adatok birtokában bárki manipulálhatja úgy a választási térképet, hogy az az általa preferált politikai erők számára a lehető legkedvezőbb eredményeket produkálja (a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia Tanszékén 2008-ban kifejlesztett szoftveren ez ma is kipróbálható). Az elmúlt választások eredményeit alapul véve viszonylag magas biztonsággal körülhatárolható, melyek azok a települések, városrészek, amelyek a legkiszámíthatóbban szavaznak. Minden bizonnyal ez az ismeret fogja leginkább meghatározni az új választókerületi térképet.

Vegyünk például egy körülbelül 150 ezer választópolgárral rendelkező várost, ahol a Fidesz elsöprő többségre számíthat, de az agglomerációban már jóval kisebb a várható támogatottsága. Ebben az esetben, ha a nagyvárost két egyéni kerületre osztja, és a környékbeli falvakat egy harmadikba, akkor bár elhozza a két városi mandátumot, a harmadikat könnyen elveszítheti. Ezzel szemben, ha a várost három részre osztja, és az agglomeráció településeit ügyesen ragasztja hozzájuk, az ellenfeleket támogató voksok szétaprózódnak, és mindhárom mandátumot megszerezheti.

Manipulálni persze fordított helyzetben is lehet. Ha egy hasonló nagyságú városban inkább az ellenfelek erősek, a Fidesz pedig az agglomerációban, akkor számára az a legcélszerűbb megoldás, hogy kialakít egy olyan kerületet, ahol hagyja nagy fölénnyel nyerni az ellenzéki jelöltet, a másik kettőben pedig, ha kis többséggel is, de győzhet.

A kerülethatár-manipuláció persze nem ennyire triviális munka: befagyott, kétpólusú pártrendszerben viszonylag egyszerű, egy dinamikusan változóban viszont annál kockázatosabb a korábbi választási eredményekhez igazítani a határokat. A nyilvános közvélemény-kutatásoknál részletesebb adatok és a hivatalosan nem létező, egyéb forrásból származó, illegális adatbázisok szerepe ilyenkor értékelődik fel igazán.

Mindez világossá teszi, hogy miért nem szerencsés politikusokra bízni a térképrajzolást. Nagy-Britanniában ezért léteznek független határkijelölő bizottságok, a parlament pedig a kész térképről szavazhat csak – a határokhoz viszont elutasítás esetén sem nyúlhatnak. Magyarország ettől még nagyon messze van. Már annak is örülhetünk, ha az új törvénybe bekerül, hogy választókerületeket csak összefüggő területen lehet kialakítani, illetve hogy milyen időközönként vagy milyen mértékű aránytalanság esetén kell majd újra módosítani a térképet.

A szavazati jog külhoni magyar állampolgároknak történő biztosítása a választókerületi határok átrajzolásához hasonlóan nagy manipulációs lehetőséget rejt, választási következményei viszont még annál is kiszámíthatatlanabbak. Nem véletlen, hogy a választójog kiterjesztésének részleteit illetően a Fideszen belül is nagy a tanácstalanság. Döntés hiányában pedig a kormánypárti politikusok egyelőre annak magabiztos ismételgetésére szorítkoznak, hogy a külhoni állampolgároknak megadandó szavazati jog alkotmányos, és hogy az Európai Unió 27 tagállama közül 24-ben már létezik valamilyen formában ez a jog. A legfőbb kérdés azonban nem ez, hanem az, hogy az ilyen típusú szavazati jog milyen mértékben képes befolyásolni a választás eredményét. A válasz viszonylag egyértelmű: néhány ország kivételével a külhoniak szavazata alig befolyásolja a hatalom megszerzéséről való döntést (lásd a Kintről a kevesebb is több című keretes írást). Sok államban tehát valóban megfigyelhető a választójog külföldön élő állampolgárokra történő kiterjesztése, ám arra szinte mindenhol ügyelnek, hogy ennek révén a választási rendszer ne kódolja a politikai instabilitás kockázatát.

A Magyarországon állandó lakóhellyel nem rendelkező állampolgároknak adandó szavazati jog választási eredményre gyakorolt hatását e sorok írásakor lehetetlen megjósolni. Ez ugyanis alapvetően három olyan tényezőtől függ, amelyekről nincsenek megfelelő információink. Az első a szavazati joghoz jutó külhoni állampolgárok potenciális száma, a második a várható választási aktivitásuk, a harmadik és legfontosabb pedig a megadandó szavazati jog pontos tartalma.

Az első tényezőt illetően sokan csak az ismert létszámú kárpát-medencei magyarságra gondolnak potenciális állampolgárként és szavazóként, a helyzet azonban ennél bonyolultabb, mivel kedvezményes honosításért a világon bárki folyamodhat, ha igazolni tudja magyar származását. Nem beszélve azokról a magyar állam által jórészt nem nyilvántartott kivándorlókról és leszármazottaikról, akiknek egy jelentős része – ha ezt a befogadó ország lehetővé tette – el sem veszítette magyar állampolgárságát. A potenciális szavazók száma tehát igen nagy lehet, tekintve, hogy kiugróan magas, több százezres nagyságrendű volt az elvándorlás a második világháborút, valamint az 1956-os forradalmat követően, sőt még a rendszerváltást megelőző évtizedben is lezajlott egy számottevőnek nevezhető kivándorlási hullám.

A legutóbbi népszámlálási adatok alapján 2000-ben az Amerikai Egyesült Államokban mintegy 1,5 millióan (2010-ben nem kérdeztek rá a származásra), 2006-ban Kanadában 315 ezren, Ausztráliában pedig 67 ezren vallották magyar származásúnak magukat. A Latin-Amerikában élő magyarok számára vonatkozóan 33 ezertől 133 ezer főig a legkülönbözőbb becslésekkel találkozhatunk, és az Izraelben élők száma is elérheti a százezret. A Kárpát-medencén kívüli európai országokban pedig mintegy 290-350 ezer magyar él. Ők persze nem feltétlenül mind magyar állampolgárok, de ha mindehhez hozzávesszük még a szomszédos országokban élő magyarok közül azt a vélhetően több százezer főt, aki a magyar állampolgárság felvétele mellett dönt, akkor nem kizárt, hogy a potenciális külhoni szavazók száma eléri a milliós nagyságrendet.

Nem jósolható meg persze az sem – ez a második tényező –, hogy ez a potenciális választói tömeg mennyire lenne aktív akár 2014-ben, akár az azt követő választásokon. Vélhetően minél inkább elszakadt már valaki Magyarországtól, annál kevésbé érdeklődik a magyar belpolitika iránt. A népszámlálási adatok pedig részben azt is jelzik, hogy még a származását számon tartó nyugati magyarságnak is csak egy kisebbsége használja otthonában a magyar nyelvet. Az amerikai magyarok esetében 20-30 százalék, míg az ausztráliai magyarok körében valamivel magasabb ez az arány. Önmagában ez persze nem kizáró ok, de ebben a körben az aktív nyelvhasználat eltűnése miatt mégis nehéz a magyar közélet iránti élénk érdeklődést feltételezni.

Nincsenek nyilvános adatok a szomszédos országokban élő magyarok esetleges részvételi és pártpreferenciájáról sem. Annyi biztos azonban, hogy a határon túli magyarokat nem lehet egy tömbként kezelni, nyilvánvalóan sokfélék a politikai nézeteik, és országonként, valamint egy-egy közösségen belül is más és más a helyzet. Az is változó, hogy mennyire érdeklődnek a magyarországi belpolitika iránt; összességében valószínűleg kevéssé, mert a mindennapi életükre elsősorban annak az országnak a belpolitikai folyamatai vannak hatással, amelyben élnek.

Végső soron azonban kedvező lehet a Fidesz számára, hogy vélhetően azok fáradnának el szavazni, akik elkötelezettek a pártjuk iránt, illetve benne vannak abban a határon túl leginkább kiépített hálózatban, amit a kormánypárt képes elérni és mozgatni (érdekes lehet ebből a szempontból a Semjén Zsolt államtitkársága által tervezett összmagyar regiszter is). Ez alapozza meg azt a vélekedést a magyar jobboldalon, amit Mikola Istvánfogalmazott meg a legegyszerűbben 2006-ban: […] ha négy évre nyerni tudnánk, és […] utána mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának, húsz évre minden megoldódna.” Szervezettségét tekintve ma még talán tényleg a Fidesznek vannak a legjobb pozíciói, de ez a külhoni magyaroknak csak a töredékét érinti, a Jobbik pedig bizonyos határon túli területeken máris komoly versenytársként jelent meg a Fidesszel szemben.

Feltehetően tisztában vannak ezzel a kormánypárt vezetői is. Ezért hozzák meg nehezen a döntést a külhoniak hazai politikába való beleszólásának súlyát meghatározó harmadik – és legfontosabb – tényezőről, a szavazati jog mikéntjéről. A hónapok óta versengő két verzió – extra mandátumok feltöltése a határon túlról vs. a magyar pártok országos listájára való szavazás – közül ma talán a második tűnik a befutónak. Ez jól illeszkedik a Fidesz eddig mutatott kockázatvállaló kedvéhez, ugyanakkor az apró részleteken sok múlik még. Miként lehet igazolást kérni a magyar állampolgárságról? Hogyan regisztrálhatnak a külhoni magyar állampolgárok? Hogyan kerülnek be a választói névjegyzékbe? Részt vehetnek-e a jelöltállítási folyamatban? Hol adhatják le és hogyan számolják el a szavazatukat? Van-e elég idő arra, hogy a magyar államigazgatás minderre megfelelően felkészüljön?

Túl azonban a konkrét, pártpolitikai érdekekkel és választási rendszerrel kapcsolatos dilemmákon, több általános, nemzetpolitikai, ha úgy tetszik nemzetstratégiai kérdést sem ártana alaposan végiggondolni.

Az egyik, hogy demográfiai okokból továbbra is érdeke lehet Magyarországnak, hogy népesedési veszteségét a határon túl élők köréből pótolja. Nyelvi, kulturális okokból ők ugyanis könnyebben beilleszkednek, ráadásul általában jól képzettek, migrációs szempontból tehát nyereséget jelentenek. A magyar politikai szereplők ugyanakkor eddig a határon túl élő magyarok szülőföldön való megtartását deklarálták konszenzusos célként. A szavazati jog mikéntje nem mellékes ebből a szempontból. A határon túli választókörzetek alapján járó extra mandátumok azt feltételezik, hogy a határon túli magyar diaszpórák hosszú távon fennmaradnak, és inkább arra ösztönzi őket, hogy maradjanak szülőföldjükön, és ott erősítsék magyar identitásukat. Ezzel szemben a közös országos listára való szavazás inkább Magyarország felé terelgeti a határon túliakat, éppúgy, mint egyébként az állampolgárság könnyített megadása.

A másik fontos végiggondolandó kérdés, hogy a mandátumok minél nagyobb arányára vannak hatással a külhoni szavazók, annál inkább kiéleződhetnek az ellentétek mind a határon túli magyar közösségeken belül, mind a határon inneni és túli magyarok között. A választójog alanyi jogon való megadásának talán ez a legfőbb kockázata: a nemzetegyesítési céllal foganatosított intézkedés könnyen fordítva sülhet el, ha belföldön esetleg tömegek érzik úgy, hogy nem is maguk döntenek saját sorsukról.

KERETES ÍRÁS: Kintről a kevesebb is több

Határon innen és túl a választójog egyenlősége nem feltétlenül érvényesül. A nemzetközi joggyakorlat ezt arra hivatkozva tartja elfogadhatónak, hogy a politikai döntések többségének egyáltalán nem vagy csak alig érintettjei az adott ország külhoni állampolgárai.

Olaszországban például a 630 fős alsóházba mindössze 12, a 315 fős felsőházba pedig 6 képviselőt választanak külföldről, pedig a diaszpórában élő olaszok száma ennél jóval nagyobb szeletet indokolna. A parlamenti választásokon hasonlóan alulreprezentáltak a külföldön élő románok is (a 334 tagú képviselőházban 4, a 137 tagú szenátusban 2 képviselőjük van), igaz, az elnökválasztáson diszkriminációmentesen szavazhatnak.

Az elmúlt években azonban épp ebben a két országban volt rá példa, hogy a külhoni szavazatok megfordították a végeredményt. 2006-ban az olaszországi felsőházi választás belföldi voksai alapján a Silvio Berlusconit támogató erők nyertek volna 155-154-arányban, ám a hat külföldi mandátumból Romano Prodiék négyet is elhoztak, így ők szereztek többséget. Ha nincsenek a külföldi szavazatok, ma minden bizonnyal Mircea Geoanănak hívnák Románia elnökét: a 2009. decemberi elnökválasztás második fordulójában otthon mintegy 15 ezer vokssal vezetett, Traian Băsescu azonban körülbelül 85 ezerrel több szavazatot szerzett a diaszpórában, így ő lett a befutó.

A külhoni voksok jellemzően nem sokat nyomnak a latban a legtöbb olyan országban, ahol a belföldi szavazatokkal összeöntik őket. Ugyanúgy szavazhatnak például a külföldön élő cseh, szlovák, osztrák, szlovén állampolgárok is, mint az otthoniak, számarányuk viszont olyannyira csekély, hogy szavazatuk súlya már-már szimbolikus. A külhoni lengyelekkel más a helyzet, ők milliós létszámban élnek a diaszpórában, és mind a (listás) parlamenti-, mind az elnökválasztás egyenrangú választópolgárai. Jelentős részük azonban csak migráns munkavállaló, akiknek az anyaországhoz való kötődése továbbra is erős.

Horvátországban a 140 fős parlamentbe – a részvétel függvényében – legfeljebb 14 képviselőt választanak a határon túlról. Európában déli szomszédunknál van a legnagyobb súlya a külhoni szavazatoknak, aminek legfőbb oka, hogy a szerb-horvát háború idején és az után a horvát állam kifejezetten liberálisan viszonyult az állampolgárság kérdéséhez. Ennek következtében – az elsősorban boszniai-hercegovinai – diaszpórában élő horvátok hamar kettős állampolgárrá váltak. Mivel a külhoniak mindig a jobboldalt támogatják, a szociáldemokraták újra és újra nekiveselkednek a választójog bejelentett lakcímhez kötésének, de mindeddig nem tudták ezt keresztülvinni.

Európai modellről tehát nem beszélhetünk, rengeteg tényezőn múlik, hogy egy ország mely szabályozást választja. Ha létezik univerzális szempont, az az, hogy lehetőleg ne a külhoniak döntsék el az otthonélők sorsát. Nem kizárt tehát, hogy újabb hungarikum van kialakulóban.