Tévhitek az új önkormányzati választási rendszerrel kapcsolatban I.
Az új önkormányzati választási rendszerrel és annak politikai következményeivel kapcsolatosan számos tévhit jelent meg az utóbbi időben. Mai és holnapi bejegyzésünkben ezek eloszlatására vállalkozunk: egyebek mellett kiderül, miért csalóka a várhatóan „narancssárgába boruló választási térkép”, hogy 45 és 30 között nem feltétlenül 15 a különbség, és hogy a Fidesznek nem kell új szavazókat megszólítani ahhoz, hogy a fővárosban is többséget szerezzen.
„Feleannyian ülnek majd az önkormányzatokban, mint eddig.”
Jó ideje slágertéma a – kissé morbid néven elhíresült – politikusfelezés, amely a tavaszi Fidesz-kampány kevés konkrétumainak egyike volt. A párt mindent meg is tett ígéretének betartásáért (a parlamenti képviselők létszáma várhatóan valóban közel felével csökken a következő ciklustól), de be kellett látnia azt a nem éppen meglepő tényt, hogy az önkormányzatok összevonása nélkül képtelenség megfelezni a választott tisztségviselők létszámát. Márpedig a kormány ragaszkodik az egy település-egy önkormányzat-elvhez, így továbbra is közel 3200 településen (köztük a néhány tucat lelket számláló községekben is) választhatunk polgármestert és képviselő-testületet.
A visszavágás így is jelentős, de csak átlagosan minden harmadik települési önkormányzati képviselő szorul ki, nem pedig minden második. A 10 ezer fő feletti településeken a régi rendszer szerint összesen 3531 képviselőt választanánk október 3-án, a hatályos szabályozás szerint csak 2272-t fogunk: ez 35,7%-os csökkenés. A 10 ezer fő alatti településeken ennél is kisebb mértékű a karcsúsítás: átlagosan 31,3%-kal lesz csak kevesebb tagja a közgyűléseknek. Egyetlen szinten válik valóra a létszámfelezés: a megyei (és a fővárosi) közgyűlésekbe az eddigi összesen 901 helyett csak 424-en ülnek be, de mivel továbbra is minden településnek lesz polgármestere, a választott önkormányzati tisztségviselők száma összesen harminc százalékkal sem csökken.
Választott önkormányzati tisztségviselők számának változása 2010-ben1
„A megyei és fővárosi listákra leadott szavazatokon keresztül pontosan megismerhető a lakosság pillanatnyi pártpreferenciája.”
A választók döntő többsége, ha már elmegy szavazni, valóban ugyanannak a pártnak a listáját támogatja egy önkormányzati választáson, mint amelyikét egy országgyűlési választáson támogatná ugyanazon a napon. A jóval kisebb tét, a választás eltérő jellege, a kistelepüléseken kevésbé intenzív kampány viszont rendre alacsonyabb részvételt eredményez az önkormányzati választásokon, így egy jelentős – parlamenti választás esetén valószínűleg aktív – választói kör pártpreferenciája rejtve marad. Óvatosságra int továbbá, hogy helyi tömörülésekre is lehet szavazni, amelyek országgyűlési választáson csak nagy ritkán szállnak ringbe. A legjelentősebb torzítást azonban az jelenti, hogy a megyei jogú városok lakói eleve nem szavazhatnak a megyei listákra. Ez azt jelenti, hogy minden ötödik választópolgárnak (összesen 1,66 millió választásra jogosultnak) nincs lehetősége közvetlenül kifejezni pártszimpátiáját; a polgármesterjelöltre és egyéni jelöltre leadott voksukat pedig kóklerség a többi választó listára leadott szavazatával összehasonlítani.
Ezt azért fontos észben tartani, mert általában csalóka az a kép, amely a választások éjszakáján a tévénézők fejében rögzül: a Magyarország-térkép bevörösödik (2002) vagy narancssárgába borul (2006). Biztosra vehető, hogy a Fidesz ezúttal is elsöprő győzelmet arat, de pusztán a narancssárga térképből nem sok következtetést vonhatunk le, abból ugyanis 23 megyei jogú város lakóinak szavazata hiányzik.
„Mivel a Fidesz tavasszal 50% alatt teljesített Budapesten, további választók meggyőzése nélkül nem lesz meg a közgyűlési többség Tarlós István mögött.”
Két apróság árnyalja ezt a bátor megállapítást. Egyrészt a közgyűlési mandátumelosztásra alkalmazott d’Hondt-módszer általában kismértékben a győztest erősíti. Másrészt az MDF-re akkor leadott szavazatok most is elvesznének, így a bejutó pártoknak szavazatarányuknál valamivel nagyobb szelet jutna a tortából. Ha tehát átszámítjuk a parlamenti választásokon leadott fővárosi listás szavazatokat, azt kapjuk, hogy a 33-ból bizony 17 mandátum is a kormánypártokhoz kerülne, és Tarlós István 18. szavazata még egy hiányzási lehetőséget is biztosítana a Fidesz- és a KDNP-frakcióknak.
A 2010-es országgyűlési választás budapesti listás eredménye
Az önkormányzati választásokon ráadásul mindig jóval alacsonyabb a részvétel, és kérdéses, mely pártok támogatói bizonyulnak aktívnak ősszel is. Az is bizonytalan, hogy az áprilisban még az MDF-et támogató választók elmennek-e szavazni, és ha igen, kire voksolnak. A kormánypárt támogatottsága érdemben nem csökkent a választások óta, a Fidesznek tehát a kampányában arra kell koncentrálnia, hogy meglévő szavazóit mobilizálni tudja. Ha ez a riválisokénál csak kis mértékben, de jobban sikerül, az már mindenképp elegendő a közgyűlési többség megszerzéséhez.
Mandátumelosztás a d’Hondt-módszerrel a 2010-es országgyűlési választás budapesti listás eredménye alapján*
*Minden pártnak annyi mandátum jut, ahány sötétített cella található a számoszlopában.
1 A Political Capital számítása a 2010. évi L. törvény és az Országos Választási Iroda 2010-es adatai alapján.