Kétszáz fős parlament – 2. koncepció
A Fidesz választásireform-elképzeléseiről annyit tudunk, hogy legfeljebb kétszáz fős parlamentet hozna létre vegyes rendszer mellett. Ez a megkötés meglehetősen szűkre szabja a mozgásteret, de számos kérdésben még így is van miből válogatnia az új kormánynak.
Az első koncepcióban bemutattuk a létező talán legtisztább vegyes rendszert, amelynek lényege, hogy a választónak egyetlen szavazata van csak. A mai, második koncepció szerint azonban megmaradna a két szavazat: az egyiket az egyéni jelöltek valamelyikére, a másikat pedig a pártlisták egyikére lehetne leadni.
Az egyéni választókerületek száma ebben az esetben is 140-160 között reális (az 1. koncepcióban már kifejtett okokból), a fennmaradó 60-40 mandátumot pedig egy országos listáról osztanák ki. Az első koncepcióval szemben viszont ez nem kompenzációs lista volna, hanem közvetlenül erre szavazhatnának a választók, a mandátumokat pedig arányosan osztanák ki. Ez volna a koncepció alapja, de számos ponton lehet legózni a kiegészítő elemekkel.
Ez a koncepció például gond nélkül kivitelezhető egy- és két fordulóval egyaránt. Előbbi esetben az egyéni győzelemhez elegendő lenne a relatív többség, a második esetben viszont, ha az első fordulóban nincs abszolút győztes, akkor második fordulót kellene tartani. Amennyiben a Fidesz ezt választaná, minden bizonnyal egyszerűsítené a továbbjutás feltételeit is, és egyszerűen a két élen álló jelölt jutna a második fordulóba.
Ha valamivel kevesebb egyéni választókerület lenne, és ezzel párhuzamosan nőne a listás mandátumok száma, akkor az országos helyett regionális-, szélsőséges esetben pedig megyei listákat is ki lehetne alakítani. Ennek a már tárgyalt okokból nem sok értelme volna; nem valószínű, hogy a Fidesz annyira ragaszkodna a területi listákhoz, hogy hajlandó volna kisebb súlyt adni a többségi ágnak, azért érdemes mégis számba venni, mert fideszes körökből már nyilvánosságra kerültek olyan elképzelések, hogy nem a megyei-, hanem az országos listát ejtenék ki a rendszerből.
A parlamenti küszöb számításának módja és mértéke, a jelöltállítási rendszerrel karöltve szintén képezhetné alku tárgyát.
Nézzük, hogyan alakulnának a mandátumarányok, ha 2010-ben a vázolt koncepció mentén egyfordulós rendszerben bonyolították volna le a választást.
Parlamenti arányok a 2010-es eredmények alapján, ha a választást a vázolt koncepció mentén bonyolították volna le (egy forduló, 160 egyéni és 40 listás mandátum)
Parlamenti arányok a 2010-es eredmények alapján, ha a választást a vázolt koncepció mentén bonyolították volna le (egy forduló, 140 egyéni és 60 listás mandátum)
Ránézésre vonzó megoldás lehet a Fidesz számára. A párt az első modellnél is nagyobb mértékben felülreprezentált, aminek oka, hogy ebben a koncepcióban nincs kapcsolat az egyéni és a listás ág között: mindkét pilléren a Fidesz a legerősebb, míg ha a kompenzációs logikát követné az országos lista, akkor onnan nem jutna a Fidesznek mandátum. Ilyen választási eredménynél minden ellenfelet lehetetlen helyzetbe hoz a rendszer, a középpártok is messze országos támogatottságuk alatt lennének csak jelen a parlamentben, a kis pártokat pedig alig engedné be. Paradox módon ez a kompenzációs mechanizmust nélkülöző modell politikailag sokkal inkább tekinthető kompenzációsnak: arányos képviseletről távolról sem beszélhetünk, lényegét tekintve egy többségi modell ez, ahol egész minimálisan kompenzálják a veszteseket.
Ezt támasztják alá a 2006-os eredmények is. Akkor két nagy párt mellett két kicsi jutott be a parlamentbe, abszolút többséget pedig a hatályos szabályozás mellett senki sem szerzett, a fiktív szisztémában viszont igen.
Parlamenti arányok a 2006-os eredmények alapján, ha a választást a vázolt koncepció mentén bonyolították volna le (egy forduló, 160 egyéni és 40 listás mandátum)
Parlamenti arányok a 2006-os eredmények alapján, ha a választást a vázolt koncepció mentén bonyolították volna le (egy forduló, 140 egyéni és 60 listás mandátum)
Látszik, hogy a kispártok a nagyok eredményétől függetlenül éppen csak néhány mandátumra számíthatnának. A 2006-os modellezés viszont jelzi, hogy ha két, hasonló mértékű támogatottsággal bíró párt is küzd az arénában, akkor már az ő eredményeiket nem annyira torzítja az eredmény, mint ha csak egy nagy volna. Ez persze egyáltalán nem meglepő: ha két erős párt van, akkor az a tisztán arányos és a tisztán többségi rendszerekben is kiegyenlítettebb eredményt hoz.
A szemmel látható aránytalanságokat ezen a szisztémán belül úgy lehetne oldani, hogy csökkentik az egyéni kerületek számát, növelve a listás ág súlyát. Ez viszont újfent kikezdené az egyéni képviselet lényegét. A másik, jóval racionálisabb megoldás a képviselők létszámának növelése lenne (például 150-150 egyéni- és listás mandátummal), de ez ugye a kétszáz fős limit miatt most nem opció.
A második koncepció tehát megtartaná a kétszavazatos módszert, a választó számára ezért alig változna valami, továbbra is kifejezhetné másodlagos preferenciáját. A nagypártokat még az első variációnál is jobban megerősíti, míg a kicsiket még jobban sújtja. A legtöbb választó számára ez volna a vegyes rendszerek közül a legérthetőbb megoldás, ami talán növelné a belévetett bizalmat, a kispártok jelzésszintű parlamenti jelenléte viszont ez ellen hatna.
Ha ez a koncepció volna a befutó, és egy forduló mellett valósítanák meg, akkor a rövidebb kampány és az olcsóbb választási eljárás újfent a mérleg pozitív serpenyőjébe esnének, csakúgy, mint a külképviseleti szavazás rendeződése. Ha mégis két fordulóra kerülne sor, az viszont túl nagy teret nyithatna a másodlagos preferencia kifejezése előtt, ami utoljára 2002-ben volt (akkor sem elég) hasznos a Fidesz számára. Ami miatt ez a koncepció mégis felkeltheti Orbán Viktorék figyelmét, az az, hogy távaltilag a párt a 2006-os MSZP támogatottságát célozhatja meg magának, azaz ha fel is nő mellette egy váltópárt, de az a Fidesznél csak kevéssel marad gyengébb, akkor is megszerezhetőnek tűnik a mandátumok abszolút többsége – a 2006-os eredmények alapján készített modell legalábbis ezt vetíti előre mind a 160-40-es, mind a 140-60-as felosztásban. A kockázat viszont abban rejlik, hogy ha a Fidesz csak egy kevéssel gyengébbé válik jövőbeli riválisánál, a rendszer máris őt bünteti.
Az első fordulóban élen álló jelölteknek adtuk az egyéni mandátumot, így Tóth Józsefen kívül csak fideszes politikus nyert volna egyéniben (feltételezve, hogy a kerülethatár-átrajzolások egyik esetben sem érintették volna az erőviszonyokat). A területi listákra leadott szavazatokat pedig egyszerűen összeadtuk, és a D’Hondt-mátrixszal kiosztottuk a mandátumokat.
Az MSZP jelöltjei 99 helyen vezettek vagy nyertek az első fordulóban (az SZDSZ-szel közös jelölteket és Gyenesei Istvánt is ideszámoltuk), a Fidesz-KDNP jelöltjei pedig 77 helyen (az MDF-fel közös jelöltet is hozzáadtuk). A kerületek 56,25%-ában tehát a baloldali, 43,75%-ában pedig a jobboldali jelöltek vezettek. Természetesen súlyos leegyszerűsítés, de a célnak megfelelő eljárás, hogy ilyen arányban osztottuk ki a választókerületi győzelmeket közöttük, a listás mandátumokat viszont precízen, a szavazatarányuknak megfelelően, D’Hondt-módszerrel.