Legyen az eddiginél is nehezebb kétharmadot szerezni, vagy a mindenkori győztes vigyen (majdnem) mindent – az e dilemmát még fel nem oldó, jelenleg futó fideszes választójogi elképzeléseket elemzi a Political Capital Institute.

Nincs olyan demokratikus választási rendszer, amely erős választói akaratot az ellenkezőjére volna képes fordítani. Olyan viszont van, amelyik a relatív versenyelőnyt élvező oldalt abszolút győzelemhez segíti, sőt olyan is, amelyik a hatalmas támogatottságú pártot sem engedi kétharmados többséghez. Az új választási szisztéma kialakítása a Fidesz egyik legnagyobb jelentőségű és egyben legkockázatosabb kétharmados döntése lesz (lásd Variációk machinációra című írásunkat). Mivel a következő választásig alapjaiban alakulhat át a politikai környezet, csak spekulálni lehet, milyen megoldás szolgálná leginkább a párt középtávú érdekeit. Minden választójogi variáció mellett és ellen is lehet érveket felhozni – az Áder János által július elején bejelentett javaslatok mindenesetre arról tanúskodnak, hogy épp ez a vita zajlik a Fidesz berkein belül.

A magyar választási rendszer valódi problémáit régóta elfedő „kisebbparlamentezés” által kijelölt kényszerpályáról nehéz letérni. Pedig sokat segítene a Fidesz választási reform körüli dilemmáin, ha nem élne a közvéleményben az a főként fideszes és szocialista politikusok által keltett hamis illúzió, hogy feleekkora létszámú parlamenttel okvetlenül olcsóbb és hatékonyabb lenne a magyar törvényhozás. Kétszáz fős országgyűlés ugyanis bajosan hozható létre úgy, hogy azonos arányban megmaradjon a hatályos választási rendszer mindhárom pillére (egyéni, listás és kompenzációs mandátumok), márpedig eddig úgy tűnt, ez is a Fidesz céljai között szerepel.

A kormánypárt(ok) négy képviselője a választási győzelem után váratlanul gyorsan, már 2010 májusában benyújtotta az első ránézésre áthidaló megoldásnak látszó törvényjavaslatot. A hatályos választási rendszer három ágának arányát szinte tökéletes pontossággal megtartó koncepció szerint 90 egyéni választókerületi mellett 78 (csak országos) listás és 30 kompenzációs mandátumért folyhatott volna a választási küzdelem. Az elképzelés a választókerületi térkép vonalvezetésén bicsaklott meg: hamar kiderült, hogy 90-nél lényegesen több választókörzetre van szükség. Az alkotmányos szempontból aggályos választókerületi aránytalanságot (van, amelyikben 27 ezernél kevesebb a szavazásra jogosult, és van, ahol több mint 74 ezer) nem lehet ugyanis úgy feloldani, hogy nem kívánják átlépni a megyehatárokat. Ráadásul, ha a nagyobb városokat egy kerületbe terelik, az egyéni képviselet végképp formalitássá züllik.

Jelenleg átlagosan több mint 45 ezer választó jut egy képviselőre. Ha a kerületek száma 90-re csökkenne, 89 ezren választhatnának egy képviselőt, de ha csak 120-ra, akkor is 67 ezren. Az egyéni képviselet inkább vélt, mint valós előnyei azonban ma sem érzékelhetők a választók számára (a Medián 2008. nyári felmérése szerint kevesebb mint minden negyedik válaszadó állította magáról, hogy meg tudja nevezni egyéni képviselőjét), nem az egy honatyára jutó választók számán fog múlni, hány kerület lesz végül. Az Áder-bejelentés szerint nincs döntés a választókerületek pontos számáról, a későbbi nyilatkozatok alapján azonban 100–120 közötti végeredményre számíthatunk. Az elmozdulás már önmagában azt jelzi, hogy a Fideszben belátták, nem tudják minden korábbi elképzelésüket érvényre juttatni, valahol tehát engedniük kell. Ha ugyanis 120 egyéni választókerület lesz, akkor a korábbi arányokhoz ragaszkodva 104 listás és 39 kompenzációs mandátum dukálna. Márpedig a 263 fős országgyűlési létszám aligha vállalható azok után, hogy következetesnek látszott az ígéret a kisebb parlamentre. Ha viszont csak 100 egyéni körzettel számolunk, akkor 86 listás és 33 kompenzációs hellyel kiegészülve összesen 219 fős parlamentet kapnánk. Ez már akár vállalható kompromisszum is lehetne, de a térképrajzolás már említett nehézségei 100 körzet mellett sem lényegesen enyhébbek.

A másik lehetőség, hogy a jogalkotók ragaszkodnak a kétszáz fős létszámhoz, és a 100–120 egyéni körzet mellett csak 80–100 listás mandátumot tesznek lehetővé. Ez viszont a meglévőnél jóval aránytalanabbá tenné a rendszert, ami – az eddigi jelek szerint – nem áll a kormánypárt szándékában. A Fidesz dilemmája tehát úgy foglalható össze, hogy vállalja-e a politikai veszteséget, amely a kétszáz fősnél lényegesen nagyobb létszámú parlamenttel jár, vagy az egész rendszer nagy lépést tesz a többségi logika irányába. Az Áder-bejelentés két félmondatából úgy tűnik, a kettő közötti nagyon szűk sávon próbálnak egyensúlyozni. Elhangzott, hogy az összlétszám „modellfüggő”, de a 210 főt nem kívánják meghaladni, ami arra utal, hogy beismerik, amit régen lehetett tudni: nem szerencsés a gombhoz varrni a kabátot, azaz kőbe vésett létszámhoz igazítani a választási rendszert (az új alkotmányból nem véletlenül maradt ki a kétszáz fős korlát). Mivel a jelentős létszámcsökkentés elmaradását aligha engedhetik meg maguknak, úgy tűnik, a dilemmát a kompenzációs lista megszüntetésével kívánják feloldani. Ez azért okozott nagy ellenzéki felháborodást, mert pontos részletek hiányában arra lehetett következtetni, hogy egyáltalán nem lesz kompenzációs elem, és ez hátrányosan érinti a kisebb pártokat.

A kompenzációs lista kiiktatása nem feltétlenül jelenti azonban, hogy ne lehetne más megoldás a végeredmény arányosítására. Például az egyéniben vesztes jelöltek szavazatait hozzáadhatják az országos listákra közvetlenül leadott voksokhoz, és ezt alapul véve oszthatják ki a listás mandátumokat. Így a kisebb pártok listás támogatottságuknál valamivel nagyobb szeletet kapnának ebből a tortából, ami részben ellensúlyozhatja, hogy az egyéni kerületekben alig képesek mandátumot szerezni. Kövér László, a Fidesz választmányának elnöke nem zárja ki ezt a megoldást – amelyet egyébként 2009-ben éppen a HVG hasábjain javasolt a Medián akkori kutatási igazgatója, a ma az LMP színeiben politizálóKarácsony Gergely(HVG, 2009. március 5.).

A kérdést az fogja eldönteni, hogy a Fideszben az arányosítás vagy a többségi logika felé mozdulni kívánók kerekednek-e felül. Ha meg kívánják akadályozni, hogy politikai ellenfeleik belátható időn belül kétharmados többséget – azaz az Orbán-kormány sarkalatos törvényeinek lebontásához szükséges felhatalmazást – szerezzenek, akkor minden bizonnyal beépítik a kompenzációs elemet a rendszerbe. A Fidesz ezzel látványos gesztust is gyakorolhat, miközben továbbra is jó eséllyel szerezhetne abszolút, de nem kétharmados parlamenti többséget. Ha azonban nem sikerül felülemelkednie a pártnak az erőből politizálás reflexein, és elzárkózik a legkisebb arányosítás elől is, akkor búcsút inthetünk a kompenzációs mechanizmusoknak. Ez a megoldás viszont azért lehet kockázatos a kormányzó párt számára, mert ha lesz olyan politikai erő, amelynek támogatottsága – ha csak minimálisan is, de – túlnövi az övét, az könnyen szerezhet abszolút többséget.

Nem csupán az alkotmányozó többség megszerzésének könnyítése vagy nehezítése okoz dilemmát. Az sem világos, hogy a Fidesz miként kívánja behatárolni az ellenzéki pártok mozgásterét. Szólnak érvek amellett, hogy minél szétaprózottabb az ellenzék, annál könnyebben nyerhet a Fidesz választást, főleg mert akkor az egyéni választókerületekben már 30 százalék körüli eredménnyel is meg lehet szerezni a mandátumot. Ezt a Fideszben bizonyosan mérlegelték, és valószínűleg ennek az eredménye, hogy lényegében egyfordulóssá alakul át a rendszer. A második kör kiiktatása persze magában hordozza a kockázatot, hogy az ellenzéki erők már az első forduló előtt szövetségbe tömörülnek, noha az aktuális helyzetből kiindulva ennek kivitelezhetősége minimum kétséges.

A Fidesz stratégái úgy is kalkulálhatnak, hogy sok kis párttal szemben nehéz kampányolni, de olyan ellenzéki szövetség ellenében, amelyet sikerül Gyurcsány Ferenc tömörüléseként képbe hozni, annál könnyebb. Választási szempontból mindenesetre hatalmas kockázatot jelenthet az ellenzéki szövetségkötés ösztönzése. A Fidesz jelöltjei épp akkor veszíthetnek ugyanis a legkönnyebben, ha mindössze két, de erős ellenféllel találják szembe magukat. A Jobbik jelöltjeinek várható erősödése sok szavazatot vihet el a Fidesz embereitől, ami erősen növelheti a baloldali összefogás győzelmi esélyét. Mégis mintha épp azt szeretnék elérni a Fideszben, hogy a régi erők vezette szövetség jelentse az Orbán-kormány alternatíváját, és ezért szigorítják a jelöltállítási feltételeket, akadályozva új szereplők belépését.

Az ajánlószelvények régen elavult, adatvédelmi szempontból aggályos és feketepiacot teremtő rendszere az Áder-bejelentés szerint nemhogy nem szűnne meg, de az eddigieknél is meghatározóbb szerepet játszhat a választási folyamatban. 750 helyett 1500 szelvény is kellhet majd egy jelölt csatasorba állításához, mivel azonban nem tudjuk, hány egyéni választókerület lesz, azt is csak becsülhetjük, hogy ez mekkora nehezítés az eddigiekhez képest. Korábban átlagosan minden 60. választó szelvényét kellett megszerezni az induláshoz, a friss elképzelések szerint lehet, hogy minden 44. választónál kellene sikerrel kopogtatni (lásd a Sarkalatos sarokszámok című táblázatot). Ennél is érzékenyebben érintheti a kisebb politikai erőket, hogy a korábbi 36 helyett 21 napra tervezik csökkenteni a szelvénygyűjtési időszakot. Ha a Fidesz szándéka valóban az, hogy egy táborba terelje az ellenfeleket, akkor érthető a jelöltállítás keményítése. Valószínűbb azonban, hogy nem minden elemében átgondoltak az Áder-féle javaslatok. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy kisebb könnyítés is becsúszott: ha – ahogy Áder bejelentette – az országos listához elegendő lenne az összes választókerület egynegyedében úgy jelöltet állítani, hogy az csak legalább kilenc megyét és a fővárost kell hogy lefedje, egy pártlista anélkül is választhatóvá válna az ország minden egyes szavazókörében, hogy tíz megyében egyáltalán nekiállnának a cetlivadászatnak. A hatályos rendszerben ez a „luxus” nem megengedett: ha egy megyében nincs legalább két (Borsod-Abaúj-Zemplén megyében három, Pest megyében négy, Budapesten nyolc) jelölt, akkor ott nem is lehet szavazni a párt listájára.

A többi sarkalatos törvénnyel együtt az új választási rendszert is várhatóan az őszi ülésszakon, annak is a végén fogják elfogadni. Ezért vannak, akik élnek a gyanúperrel, hogy a Fidesz előrehozott választásokra készül, mivel 2012-ben talán még nagyobb eséllyel nyerhet, mint 2014-ben. Bár ez kétségkívül erős érv, aligha kockáztatná önként kétharmados többségét a vezető kormánypárt. Ha a neki hátat fordító választók száma átlépi a kritikus tömeget, a kormányzó párt(ok)on belüli, jelenleg is meglévő feszültségek felerősödhetnek, ami szélsőséges esetben akár a kétharmados parlamenti többség elolvadásához is vezethet. Ez indokolja a kormány abbéli igyekezetét, hogy a sarkalatos törvényeket mielőbb elfogadják. Abban az esetben pedig, ha 2013-ban még mindig megbízhatóan és teljes létszámban szavaz a két kormánypárti frakció, az idén elfogadott választási törvényt akár az akkor már jóval tisztábban látható politikai környezethez is igazíthatják.

KERETES ÍRÁS: Variációk machinációra

Nagy-Britanniában a „győztes mindent visz” elvén működő választási rendszer reformja évtizedek óta a politikai agenda része, és a 2010-es választás után a liberálisok koalíciós feltételül szabták a konzervatívoknak, hogy népszavazást írjanak ki az ügyben. Számításaik nem jöttek be: a választókat nem hatotta meg, hogy aránytalan a képviselet, az idén májusban megtartott referendumon 68 százalékuk voksolt a jól bevált, kizárólag választókerületekre épülő rendszer mellett. Az ügy ezzel minden bizonnyal hosszú évtizedekre lekerült a napirendről.

Új-Zélandon épp fordítva alakult a helyzet. A brittel lényegében azonos rendszert sikerrel írták felül egy 1993-as népszavazáson, ami azonban inkább csak megnyitotta a választásról szóló vitát. A némethez hasonló, jóval arányosabb szisztéma 1996-os bevezetésének következtében a két nagy párt elvesztette ugyanis egyeduralkodó szerepét saját politikai oldalán, az egypárti kormányokat koalíciósok váltották fel, a törvényhozásba bekerült pártok száma pedig lényegesen megnövekedett. A koalíciós konfliktusok egyre több nehézséget okoztak, s bár minden kormány kitöltötte hároméves mandátumát, idén novemberben a választók újra dönthetnek választási rendszerükről.

Az európai kontinensen kevésbé jellemző, hogy a nép kezébe adják ezt a döntést. Franciaországban például az 1980-as években kívántak adminisztratív eszközökkel beavatkozni a pártstruktúrába. Az 1986-os választás előtt a baloldal vélhetően azért akarta arányosítani a szintén egyéni kerületekre épülő rendszert, hogy a szélsőjobboldali Nemzeti Frontot akár több mandátumhoz segítve is meggátolja Jacques Chirac pártjának kormányra kerülését. A taktika megbukott: Le Pen pártja megerősödött, a jobbközép erők pedig önállóan is abszolút többséget szereztek. Két év múlva Chirac hasonló öngólt rúgott. Amikor 1988-ban újra elnökké választották a szocialista Francois Mitterrand-t, Chirac lemondott – de a választási rendszert addigra már újra többségivé alakította. Az előrehozott voksoláson viszont épp ez hozott szűk többséget a baloldalnak; mindkét fél tehát az ellenfele által megalkotott rendszerben tudott győzni.

Magyarországon is visszaütött a döntéshozókra egy jóval kisebb súlyúnak látszó módosítás: 1994-ben az MDF és az SZDSZ – a szélsőséges pártok parlamentbe jutását nehezítendő – 4-ről 5 százalékra emelte a pártok parlamentbe jutásának küszöbét. 1998-ban a MIÉP így is bejutott, a két fő rendszerváltó erőnek viszont választásról választásra egyre nagyobb kihívást okozott az akadály megugrása, mígnem 2010-ben már együttes erővel sem volt rá esélyük, igaz, a négyszázalékos küszöb is magas lett volna nekik.

Vannak helyzetek, amikor a döntéshozók akármennyire igyekeznek is saját képükre formálni a rendszert, a választók felülírhatják a számításokat. 1989-ben a Nemzeti Kerekasztal mellett az MSZMP azért harcolta ki, hogy az egyéni választókerületekben három jelölt mindenképp bejusson a második fordulóba, mert arra számított, hogy a két ellenzéki jelölt között majd megoszlanak a szavazatok, nevető harmadikként pedig az utódpárti MSZP-s kerülhet ki győztesen. Bár nagyon is elképzelhetőnek tűnt, hogy bejön a szocialisták számítása, és ez sok egyéni mandátumot hoz majd nekik, végül az 1990-es választás a két nagy ellenzéki tábor küzdelméről szólt, az MSZP pedig mindösszesen a püspökladányi egyéni mandátummal vigasztalódhatott. Csak ott jött be, amire a szocialisták számítottak: a második fordulóban az MDF-es és a kisgazda jelölt együtt több szavazatot kapott ugyan, de a mandátum a relatív többséget megszerző – volt MSZMP kb-titkár, ma Fidesz-közeli – Szűrös Mátyásé lett.

KERETES ÍRÁS: Önkormányzati tanulságok

A Fidesz választásmérnökei számára az önkormányzati választási törvény átalakítása jelentette a főpróbát. A cselekmény és a dramaturgia ismerős: a „politikusfelezés” vitathatatlanul népszerű üzenetének leple alatt egyebek mellett arra törekedtek, hogy a relatív előnyből abszolút többséget kovácsoljanak. A közhiedelemmel ellentétben a létszámfelezés nem valósult meg, annál inkább sikerült a kormányzó párt várható mozgásteréhez igazítani a rendszer szabta kereteket.A tízezer főnél népesebb 145 településen és a 23 fővárosi kerületben a régi rendszer szerint összesen 3531 képviselőt választhattunk volna, számuk a módosítások nyomán 35,7 százalékkal csökkent.

A tízezer fő alatti településeken ennél is szerényebb mértékű, 31,3 százalékos a karcsúsítás. A létszámfelezés egyetlen szinten, a megyei (és a fővárosi) közgyűlésekben vált valóra, de ott eddig is sokkal kevesebben voltak, mint a települési önkormányzati grémiumokban összesen. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a polgármestereket sem, akikből csak az egy település – egy önkormányzat elvének feladása mellett lehetne kevesebb (ehhez az önkormányzati törvényt kellett volna módosítani), így viszont egyáltalán nem csökkenhetett a településvezetői állomány: a főpolgármesterrel együtt 3177-en vannak. A választott önkormányzati tisztségviselők száma tehát összesen csak 29,1 százalékkal csökkent, ami nem reformmértékű, de jelentős létszámleépítés.

A tényleges politikai célok elérésében sikeresnek mutatkozott a „főpróba”, ami akkor is igaz, ha figyelembe vesszük, hogy az új önkormányzati választási rendszert nem annyira a 2010-es, mint inkább a későbbi viszonyokra igyekeztek kalibrálni. A Fidesz politikai támogatottsága tavaly soha nem látott magasságokba emelkedett, ám ez a régi választási rendszer mellett is elsöprő győzelmet eredményezett volna. A létszámcsökkentés azonban a politikailag releváns szinteken, tehát a tízezer fő fölötti településeken (és a fővárosi kerületekben) együtt járt az egyéni és a listás ágon megszerezhető mandátumok jelentős elbillentésével. Ezekbe a testületekbe a képviselők korábban átlagosan 60-40-arányban jutottak be egyéni választókerületből, illetve kompenzációs listáról, 2010-ben ez az arány változott 72-28-ra. A többségi logika felé tett jelentős elmozdulást jelzi, hogy míg az egyéni képviselői helyek számát alig 22 százalékkal, a kompenzációs mandátumokét 55 százalékkal csökkentették. A változtatások világos következménye, hogy akár egy 30 százalékos támogatottságú politikai erő számára is kényelmesen megszerezhető lehet a képviselő-testületi többség – ez a hatás 2014-ben lehet döntő jelentőségű.

A jelöltállítás drasztikus megszigorításának eredménye viszont már tavaly ősszel is látványos volt. A különböző listák elkészítéséhez szükséges feltételek teljesítése jelentősen megnehezedett mind a tízezer fősnél népesebb települések és a budapesti kerületek kompenzációs listái, mind a megyei és a fővárosi közgyűlési listák esetében. Az ajánlószelvények gyűjtésére rendelkezésre álló idő pedig 36-ról 16 napra csökkent. Ennek következtében a tízezer fő fölötti településeken és a budapesti kerületekben összesen csak 797 kompenzációs listát sikerült állítani, míg négy évvel korábban még 1069-et. A 2010-es megyei szavazólapokon a választók csak 3–5 listával találkozhattak, míg 2006-ban jellemzően 8–10 közül válogathattak, több megyében akár 14-ből is. Először történt meg, hogy kizárólag parlamenti pártok listái versengtek a fővárosi közgyűlési mandátumokért, míg négy évvel korábban még 9 választási lehetőségük volt a budapestieknek.

Bár a bejutási küszöb 4-ről 5 százalékra emelésének leglátványosabb vesztese a Hajdú-Bihar megyei LMP (4,04 százalék) és a Csongrád megyei Városépítők Társasága (4,53 százalék) volt, az átgondolatlan létszámcsökkentés következtében még az is előfordulhatott, hogy a Zala-menti Polgármesterek és Polgárok Egyesülete hiába szerezte meg a Zala megyei szavazatok 5,66 százalékát, a 15 fős közgyűlésbe kerüléshez még ez is kevés volt.

Az elemzés a HVG 2011. augusztus 4-i számában jelent meg.