Ahogy várható volt, az önkormányzati választások után hamar beindultak a kreatív választási értelmezések. A csalódottak táborából sokan a kormány oktrojált választásirendszer-reformjára fogják az MSZP térvesztését, szinte tudomást sem véve a párt támogatottságának visszaeséséről. A diadalittasak pedig kínosan bagatellizálják a nyilvánvalóan a Fidesz érdekeit szolgáló rendszermódosítások jelentőségét. Szerencsésebb volna, ha mindkét fél vetne egy pillantást az érem másik oldalára is, és kiegészítené a maga féligazságát. Tény ugyanis, hogy nincs az a választási rendszer, amely mellett jelentősen kisebb arányú lett volna a Fidesz-győzelem október 3-án, és az is tény, hogy számos politikai erőt hátrányosan érintettek a változtatások.

A legközérthetőbb bizonyíték erre a megyei közgyűlések kialakulása: ha nem emelik a küszöböt 4-ről 5 százalékra, az LMP delegálhatott volna egy képviselőt a Hajdú-Bihar megyei közgyűlésbe, ahogy a Városépítők Társasága is a Csongrád megyeibe (előbbi 4,04, utóbbi 4,53 százalékot szerzett). Sosem fogjuk megtudni, hogyan alakult volna a végeredmény, ha nem emelik a listaállításhoz szükséges ajánlások számát több mint a háromszorosára: a korábbi 0,3 százalék helyett idén már a választásra jogosultak 1 százalékának szelvényére volt szükség ehhez. Beszédes adatok azért erre is vannak. A választók idén csak 3–5 listával találkozhattak a megyei szavazólapokon, míg négy éve még jellemzően 8–10 lista közül válogathattak, több megyében 14-ből is. A visszaesés a több szinten is a kicsiket sújtó átalakítások világos következménye.

Bonyolultabb a helyzet a 10 ezer főnél népesebb települések és a főváros kerületeinek képviselő-testületei esetében. A képviselői létszám csökkentése együtt járt ugyanis az egyéni és a kompenzációs ágon megszerezhető mandátumok arányának elbillentésével: korábban átlagosan 60:40 arányban, most 72:28 arányban osztották az egyéni, illetve a listás mandátumokat. Ennek egyenes következménye, hogy a kisebb pártok, helyi szerveződések jóval nehezebben juthatnak képviselői helyhez. Elvileg ha egy jelölőszervezetre leadott töredékszavazatok száma eléri az összes töredékszavazat 5 százalékát, már járna a mandátum. Ám a valóságban általában a 10-15 százalék sem elegendő ehhez, sőt még fölötte sincs garancia.

Ha arra a száz helyre összpontosítunk, ahol 11 fős a képviselő-testület, hamar értetővé válik, hogy történhet ez meg. Ezeken a településeken a 8 egyéni körzet mellett mindössze 3 kompenzációs mandátumot osztanak ki, márpedig 3 mandátumot nem lehet teljesítményarányosan kiosztani az ennél jellemzően több jelentkező között. Szúrópróbaszerűen érdemes beletekinteni az adatokba. Budakalászon az MSZP 18 százalékos töredékszavazat-aránya is kevés volt a képviselői helyhez, ahogy a Civil Mozgalomé is Szigetváron. Hasonló teljesítménnyel nem szerzett mandátumot a Jobbik Maglódon, különböző helyi tömörülések Kistarcsán, Pomázon, és a sor hosszan folytatható. Mondani sem kell, a korábbi szabályozás szerint ilyen fokú torzítás nem fordulhatott elő, ekkora településeken ugyanis 10 egyéni mellett 7 listás mandátum is gazdára talált.

Nem vitás, hogy a kis pártok mozgásterének beszűkítése a mindenkori legnagyobb politikai erőnek kedvez. A kérdés éppen itt válik izgalmassá. Merthogy a szabályozás átalakítása nem elsősorban az idei, hanem a későbbi önkormányzati választásokat célozta. 2014 őszéig a Fidesz bizonyosan veszít támogatottságából, de a relatív előnyét megőrizheti. Ezt a relatív előnyt kell abszolúttá konvertálnia ahhoz, hogy a legfontosabb önkormányzati testületekben továbbra se kelljen koalíciós társ után néznie. A rendszer átalakításai elsősorban ezt a célt szolgálják, és minden jel arra mutat, hogy erre tökéletesen alkalmasak is.

A cikk a HVG 2010. október 20-i számában jelent meg.