Húszéves a Magyar Köztársaság. Vannak, akik szerint ez a két évtized az 1989–90-ben lerakott alapok értékállóságának bizonyítéka. Mások más véleményen vannak, és átírnák az alkotmányt. Sokan pedig az egész rendszerváltást újrakezdenék. A parlamentáris demokrácia azonban nem pusztán közjogi szabályok összessége: olyan építmény, amelynek léte és működése a választók bizalmán nyugszik.A közbizalom erejét pedig jórészt az a kép határozza meg, amely a nyilvánosságban az egyes intézményekről kialakul. A Political Capital Institute (PCI) szakértői ezen a képen keresztül közelítenek a Magyar Köztársaság alapintézményeihez. LÁSZLÓ RÓBERT a magyar választási rendszer imázsát vizsgálja.

Az ideiglenesség gyakran állandósult az újkori magyar történelemben.

A szovjet csapatok évtizedekig állomásoztak nálunk „ideiglenesen”, demokratikus berendezkedésünket pedig a mai napig meghatározza az 1989-ben sebtében összeállított alkotmány. A magyar választási rendszerre is egyszer használatosként tekintettek alkotói, annak ellenére, hogy az egymásnak feszülő érdekek sokasága mellett is sikerült egy minden fél számára többé-kevésbé elfogadható szisztémát alkotniuk. Az átmenet évében még európai összevetésben is korszerű volt a magyar választási rendszer. Reformjának igénye mégis minden parlamenti ciklusban felmerült. S ennek ellenére a világ egyik legbonyolultabb választási rendszere – a bejutási küszöb 4-ről 5 százalékra emelését leszámítva – már húsz éve érdemi korrekció nélkül működik nálunk.

A rendszer hírhedten összetett. Amikor egy amerikai választási szakértő magyarországi látogatása során a töredékszavazatok hasznosulásában próbált elmélyülni, azt mondta: most már érti, miért a magyarok találták fel a Rubik-kockát. És valóban: kutatások igazolják, hogy a szakértők számára is sok kihívást jelentő magyar szisztémát a választópolgárok képtelenek átlátni. A szavazásig még viszonylag tiszta a kép: egy pártlista és egy egyéni jelölt mellé tehetjük az ikszet. A szavazólap urnába dobásától kezdve azonban a választók döntő többsége nem érti, miként lesz a voksából mandátum.

Már a Capital Research 2006-ban készült közvélemény-kutatása is igazolta, hogy a vegyes választási rendszer összezavarja a szavazópolgárokat. Az egyéni választókerületek szabályszerűségei még többé-kevésbé érthetők számukra. Az országos és a területi listák azonban már bevehetetlen akadályokká válnak (lásd a kördiagramot). Még nagyobb a zavar, ha afelől érdeklődnek a kutatók, hogy a többféle lista melyikére lehet egyáltalán szavazni. A megkérdezettek 37 százaléka szerint mind az országos, mind a területi listára lehet, 31 százalék szerint csak az országos listára, és csupán 19 százalék adott helyes választ, miszerint csak a területi listára szavazunk, az országosra nem.

Bár a Medián 2009-es felmérésében ugyanez az arány már 31 százalék volt, a magyar választók jelentős része továbbra sincs tisztában a rendszer alapvető jellemzőivel. Kétharmaduk mondta is magáról, hogy inkább nem vagy egyáltalán nem érti a működését.

Csak minden második ember tudja: a mandátumszerzéshez minimum öt százalékot kell elérni.

Mítosz tehát – vagy legfeljebb csupán egy szűk rétegre lehet igaz – a feltételezés, hogy a magyarok kiismerték választási rendszerüket, és tudatosan törekszenek arra, hogy szavazatuk minél jobban hasznosuljon. Mert ha valóban jól ismernénk a rendszert, akkor a szavazatmegosztási technikák sem csúsznának félre. Nem széles körben ugyan, de ismert módszer, hogy egy kisebb párt szimpatizánsa az első fordulóban átszavaz valamelyik nagy párt egyéni jelöltjére, mivel úgy okoskodik, hogy igazi jelöltje esélytelen az egyéni győzelemre. Preferált politikai tömbjének ugyanakkor többet segíthetne azzal, ha az első fordulóban kedvenc kis pártjának jelöltjét támogatná (a listással egyenértékű töredékszavazathoz juttatva ezzel), a második fordulóban pedig még mindig átszavazhat a nagyobb párt jelöltjére. A példából jól látszik, hogy egy ilyen összetett szisztéma felületes ismerete akár a választói szándék torzulását is eredményezheti.

De a rendszer ennél egyszerűbb elemei sem közismertek: 54 százalék szerint már az első forduló után pontosan lehet tudni, melyik pártnak lesz a legtöbb képviselője, sőt 62 százalék gondolja úgy, hogy ekkor már a következő miniszterelnök személye is biztosan eldől. A második forduló előtti mozgósítás során tehát a pártoknak nem csupán azzal kell megküzdeniük, hogy sok választó már lefutottnak gondolja a választások kimenetelét, de azzal is, hogy a szavazók több mint fele szerint már nem is marad miről dönteni a második fordulóban.

A választók szemében az „egyéni képviselet kontra arányosság” vita is az utóbbi javára látszik eldőlni.

A Medián kutatásából ugyanis kiderül, hogy távolról sincs akkora kötődés választó és egyéni képviselő között, mint azt a politikusok a nyilvánosságban hangsúlyozni szokták. Mindössze 24 százalék állította, hogy ismeri egyéni képviselőjét. Pedig 85 százalék egyetért azzal a törekvéssel, hogy a parlamenti arányok jobban feleljenek meg a szavazatoknak. Ez a listás ág erősítésének igényét jelzi, miközben az is tény, hogy a jelenlegi rendszer is képes a választói akaratot viszonylag arányosan leképező parlamentet produkálni, ahogyan az 2006-ban történt.

A rendszer fő hibája tehát éppen a bonyolultság. Ugyanis minél kevésbé érthető a szisztéma, annál kisebb iránta a bizalom. Így a választási csalást kiáltó mindenkori veszteseken túl ez is elősegíti, hogy további tévhitek is forgalomba kerüljenek. Ilyen például a kisebb parlament körüli álvita: elterjedt a tévhit, hogy a fogyókúra önmagában is hatékonyabbá és olcsóbbá tenné a törvényhozók munkáját.

De említhetnénk még a képviselők visszahívhatóságának igényét is, amely a nyilvánosságban újra és újra megjelenik, bár legalább a meghatározó politikai erők retorikájából eltűnt. (Egykor az FKGP tűzte a zászlajára.)

A képviseleti demokrácia logikájával nehezen összeegyeztethető intézmény hívei persze ritkán gondolják végig, hogy az általuk is elvárt hatékony parlamenti (sőt kormányzati) munkára milyen hatással lenne például a frakciófegyelem óhatatlan lazulása. Hiszen ha az egyéni képviselőnek minden esetben a választókerületét kell képviselnie, és folyamatosan mandátumának elvesztésétől kell rettegnie, aligha támogatna olyan javaslatot, amely az országos érdek képviseletében részben vagy egészben szembemegy körzetének várakozásaival.

Az ilyen és hasonló, a képviseleti rendszer iránt értetlenséget mutató követelések egyrészt a választás intézménye, másrészt a demokratikus berendezkedés iránti elégedetlenségből táplálkoznak, ám megoldást nem nyújtanak. Legfeljebb tovább mélyítik a bizalmatlanságot.

A bizalomhiány az oka annak is, hogy az egyik legfontosabb demokratikus aktust, az Országgyűlés megválasztását egyelőre nem sikerült korszerűsíteni. Márpedig a külképviseleti szavazás alkotmányellenességét aligha lehet feloldani anélkül, hogy bevezessük a szavazatok elektronikus hazaküldésének valamely módját. Az új technika sikere mindenekelőtt azon múlik, sikerül-e a választópolgárokban bizalmat ébreszteni iránta.

A kört bezárja, hogy ez elsősorban a szintén bizalmatlan politikusok felelőssége; azoké, akiket egy eleve érthetetlen választási rendszerben választottak képviselőkké.

A cikk a 168 Óra 2009. augusztus 6-ai számában jelent meg.